Lehet, hogy többet kellene írnom... néha meg kevesebbet... de leginkább többet kellene írnom az OTDK dolgozatomat, mert ennek nagyon nem lesz jó vége. Hogy fogok így nyerni? Megmondom a bizottságanak a blog címét? :-) Jó poén lenne.
Na de még ennyit csak...
Bogárkával szokás szerint moziban is voltunk. Sweet Home Alabama. A magyar címét azért sem írom ide, hülyén fordították.
Jó film, bár nem tudtam teljes mértékben azonosulni vele. Talán csak azért, mert a felét átbőgtem. Nem a meghatottságtól, hanem az elkeseredéstől. Akkor éppen tetőfokára hágott az elkeseredésem, hogy nem lehetek része Bogárka hétköznapjainak.
De most a filmről kezdtem írni. Meg arról, hogy az embernek vállalnia kell önmagát. Előbb-utóbb úgysem mehet másképp. Úgyhogy az, aki ezt eddig halogatta, itt az ideje, hogy szembenézzenm a valósággal. És azzal, hogy az emberek nem mindig annak látszanak, amik. No igen ám, de melyik is az az igazi én? Ez amit én magam sem tudok eldönteni...

Azt már reggel is tudtam, hogy fura nap... sőt, le is írtam... na de hogy ennyire...
Az történt, hogy a délután hirtelen ingerenciát éreztem, hogy megnézzem a freemail-es leveleim. Ó azok a megérzések... hiába, egy boszorkánytól mit várhat az ember :-)
Szóval megnéztem. És ott várt egy levél a Klub rádiótól, hogy telefonos interjút szeretnének velem csinálni az internetes társkeresésről. Azért éppen velem, mert én vagyok a szerelem.lap szerkesztője.
Úgyhogy felvették azt az interjút. Én meg még mindig nem térek magamhoz. Nem azért, mert olyan nagy dolognak tartom, hanem mert beszéltem nekik Bogárkáról is. Csak úgy... spontán... hiszen ki tudna jókat mondani az internetes társkeresésről, ha nem mi... meg rosszakat is, persze. De az utóbbit mellőztem azért... És már nem nagyon emlékszem, miket is mondtam... biztosan összeakadt néhányszor a nyelvem...
Jóvanna, mégis nagy dolognak tartom.Mégiscsak életem első interjúja...
Aki kíváncsi rá, hallgassa holnap 4-6-ig a Klub rádiót!

Ez megint nem egy átlagos nap.
De talán kezdjük inkább mégis a tegnappal. Vagy a tegnapelőttel...
A függőség kezelése megtörtént, hozzájutottam a heti betevő Bogárkámhoz :-). Most sokkal jobb. Teljes 25 óra együtt. Persze megint kibuktam, sokkal jobban is, mint máskor. Az én hibám volt, ezúton is bocsánat érte, Kedvesem! Rohadtul nehéz egy távkapcvsolat, na... De ha egy ilyen távkapcsolat, akkor mindent megér... Mindegy. Most megint sokkal jobb.
A tegnap hihetetlenül fárasztó volt. Annyira, hogy reggelig sem tudtam kipihenni magam. Holdkórosként jöttem dolgozni.Hogy hová is? Hát ide. Itt az a hír várt, hogy újra kell csinálni azt a munkát, amin hónapokat dolgoztam. Nem mondom, hogy felvidított a hír... De nem. Akkor sem az én hibám. Én úgy csináltam, ahogy kellett. Nem tehetek róla, hogy most meg nem jó. Akkor sem az én hibám.
Közben szorongatnak a határidők egyre jobban. Komoly szervezésbe kerül majd, hogy mindennel végezzek a következő két hétben. Azonnal felhívtam Bogárkát. Ő azt mondta, hogy bizony ezt is meg kell tanulnom. Hogy nem bepánikolni, ha gond van, és nem idegeskedni hogy csak 2 kezem és 24 órám van nekem is. Viszont ezeket az adottságokat ki kell használni, amennyire lehet. Hallgattam rá.:-)
És megkaptam az első idegen véleményét a lapomról, amitől egycsapásra szebb lett a világ. Köszönöm conf !!!!!
És még az a bizonyos róka is előkerült...(lásd: 2003/01/10)

Most nem írok okosságokat. Azért sem.
Megint nincs jó kedvem. Pedig lehet, hogy kellene. De nem szeretem, mikor rossz történik. És mostanában elég sok jut belőle. És akkor is, azért is elegem van már a gondokbol és a szomorúságból. Nem hozok szerencsét, nagyon nem...

Bogárka írt egy novellát... nagyot alkotott, mindenki olvassa el!

Amikor baj van jörülöttem, akkor gyakran ülök a gép előtt és csak böngészek a neten. Eltereli a gondolataim. Mint ahogyan a cset is.
Volt idő, amikor nagyon nagy szükségem volt erre a gondűzőre. Képes voltam éjszakákat ülni a gép előtt és ismeretlenekkel beszélgetni. Így ismerkedtem meg tavaly ilyentájt Greggel is. És ezzel elkezdődött életem talán legfurcsább szerelmi története. Igazából még ma sem tudom, mi történt. Pedig kevés dolog van, amin ennyit gondolkoztam... Nagyjából egy éve...
Levett a lábamról pillanatok alatt. Olyan volt, amilyennek megálmodtam a tökéletest. És amíg ő éppen csak elindult a kettőnket összekötő hídon, én minden olyan megnyilvánulását, ami arra vonatkozott, hogy lehet közöttünk valami tényként kezeltem. Ő még csak ott tartott, hogy szeretne megismerkedni velem, mikor én már a közös jövőnkön gondolkoztam. De nem bántam meg egy percét sem. A mai napig vallom, hogy ahhoz, hogy az ember szeressen valakit nem kell hónapokig tartó ismerettség. Nem kell tudnod hogyan fogja a másik a kávésbögrét, vannak-e ráncok a szemei alatt, mikor nevet ahhoz, hogy szeresd. Elég ha megérzed milyen ember, hogy milyenek az érzései, a gondolatai. És akkor is, azért is ez a legfontosabb. Szerencsére volt alkalmam Greg gondolataiba beletekinteni... még az érzéseibe is kicsit.
Volt egy csodálatos hétvégénk együtt Zakopánéban. Meg előtte-utána pár kedves hét.
Ma már látom, hogy talán nem illettünk volna össze. És azóta mindketten más utakon járunk már. De nem bánok semmit.

Vajon mekkora az esélye annak, hogy valaki ugyanazon a néven születik, mint te? És hogy ugyanazzal kezd foglalkozni? És hogy sikeresebb lesz benne, mint te?
Világ életemben utáltam, ha úgy éreztem a fejemhez dörgölik, hogy nem vagyok elég jó. Hogy jobb is lehetnék... Most aztán megkaptam.
Margaret Mitchell mondta egyszer, hogy ő nem írónő akar lenni. Ő az írónő akar lenni. Ha nem lehet a legjobb valamiben, azzal már nincs is kedve foglalkozni. Én is mindig így voltam ezzel. De most úgy érzem, csak csatát vesztettem, nem háborút.

Megváltozatak a dolgok. Egyszer csak elmúlt. Olyan gyorsan, mint ahogyan jött. Az utóbbi idők rosszkedve, szenvedése, nyűgössége mind-mind tovaszállt. Persze most is hiányzik. Persze most is ideges vagyok a vizsga miatt. De eltűnt a sár és a sötétség. Nem mondom, hogy soha nem fog visszatérni, de én nem fogom hívni, az biztos.
És persze oka van. Mindennek oka van. Csak legfeljebb nem látjuk, nem értjük, de ott van.
Az ok pedig az, hogy végre meghallottam, amit már két hónapja próbál belémsulykolni Bogárka. Hogy tényleg. Hogy igazán. Hogy a világ attól szép, hogy vagyunk egymásnak, és ez nem olyan dolog, amit az ember csak úgy eldob. Hogy ketten minden problémát meg tudunk oldani. És hogy Ő is akarja, igazán. Hogy ez tényleg nem néhány hónapos dolog...
És most megértettem. Talán csak elégszer kellett mondania... Talán csak olyan szavakkal, amiket vártam. Vagy méginkább a viselkedésével kellett bebizonyítania. Hogy még mindig... akkor is, ha rengeteg az akadály...

Éhes vagyok...
Napok óta nem eszek, csak ha már az ájulás fenyeget. Nincs kedvem hozzá. De most éhes vagyok. Úgyhogy eszem is nemsokára...
Már látom azt a helyet, ahol kezd fogyni a kátyú és a sár az úton. Csak a jövő héten fogok odaérni, de már dereng. Remélem nem csak délibáb.

Huh...
Kaptam egy e-mailt... Misitől...
Mindig is érdekelt, hogy az ismerőseim mit szólnak ehhez az írási mániámhoz. Azt gondolom, sokaknak csak innen nyílna alkalma megismerni engem. Már ha érdekli őket... A statisztikát vizsgálgatva nem nagyon érdekli. De nem akarom izgatni magam ezen. Hozzászoktam már az egyedülléthez. Ahhoz, hogy nagyon kevés embert mondhatok barátomnak, sőt igazi barátnak talán csak Bogárkát. De az mindig érdekelt, hogy mit szólnak hozzá, akik olvassák. Eddig csak 2 embertől kaptam visszajelzést, azok nagyon kedvesek voltak.
De ma kaptam egy levelet, ami mindent megváltoztatott. Egy olyan levelet, amiben egy ember, aki egykoron nagyon közel állt hozzám leült, hogy megírja nekem az éréseit erről a lapról. Hogy megköszönje amit ezek a sorok adtak neki.
Csak döbbenten ülök a gép előtt es bámulom a levelet... Jó lenne, ha le tudnám írni, amit érzek.

Telnek a hétköznapok... Lassan, mindig ugyanúgy. Fájdalmasan, küzdelmesen. De hiányzik a sajt a tésztáról, a csoki a süteményről. Hiányzik a napsütés a kacagás, a felhőtlenség... ez lenne az élet? Nem, nem ez. Ez csak most van.

Én is elindultam azon az úton... kicsit döcögős a tempó, de nem baj. Tele van az út kátyúval és sárral, azokkal mind meg kell küzdeni. Talán többel is, mint egy átlagos úton. Sőt, biztos vagyok benne, hogy többel. De én választottam ezt az utat. Mehettem volna a jól kitaposott, kevésbé vadregényes országúton is. De a szívemre hallgattam, és elindultam egy sárga pillangó után, a zúgó patak irányába. Tudtam már akkor is, hogy nem lesz könnyű. De a könnyű dolgok nem nekünk valók. Elvégre amiért nem kell megküzdeni, azt nem is értékeljük. És most megyek... minden lépés kínszenvedés. De néha, nagyon néha jön valami ami segít. És az érzéstől, ami rámtör, hirtelen képes leszek ráfeküdni a szél szárnyaira, kitárt karokkal suhanni a levegőben, hajam lobogtatja a szél, és én csak pörgök, kacagok, érzem a tavasz illatát, képes vagyok beszélgetni a fákkal, és énekelni a madarakkal. Azután vége lesz. Itt hagy és én újra megkapom a köteleimet. Újra alámerülök a sötétségbe. És már csak a szívem mélyén él a felhőtlenség emléke, hogy kitartsak, amíg újra eljön a tavasz.
Szorítsd, a kezem, hogy érezzem, hogy fáj!

Rohanós napom van. Olyan, amikor nincs egy szabad perced sem, egymás után, sőt egymásra torlódva jönnek a munkák. Szeretem az ilyen napokat. Akkor, ha nem idegeskedem közben. Mert kétféle rohanás van... az egyik, amikor nyugodtan rohan az ember. A másik, amikor idegeskedik közben. Gondolom nem kell magyaráznom, melyik a jobb. Én ma ideges vagyok. Oka pedig a nyelvvizsga. Nagyon sokminden múlik rajta, és úgy érzem esélyem sincs arra, hogy időben megcsinálja. Egyfolytában szorongat, fojtogat ez az érzés.
Furcsa dolog történt ma velem. Kaptam egy levelet egy lánytól, akinek a barátjával eléggé jóban vagyok. Segítséget kért tőlem, hogyan tegye rendbe a kapcsolatukat. Eléggé kétségbe volt esve, megtettem amit tudtam. De valahogy nem tetszett, hogy mindezt a srác háta mögött kellett csinálnom, mert a lány megkért, hogy ne szóljak neki erről... Nagy kérdés, hogy ilyen esetben kihez legyen hűséges az ember... Ahhoz, akit barátjának tekint vagy aki hallgatását kéri...

Furcsa dolog a szerelem. Az ember szeretné mindenét megosztani a másikkal és ugyanezt szeretné visszakapni is. Jóban, rosszban... és itt a rosszon van a hangsúly. Mert a jón könnyű osztozni, abból mindenki szeretne kapni. A rossz viszont... és vagyok az egyetlen, akinek a rossz is legalább annyira kell a másikból, mint a jó? Mert kell. Mert úgy kerek egész a dolog. Az örömét az ember könnyen szórja. De ha rossz történik, azt csak azzal beszéli meg, aki igazán fontos. Azzal nem szívesen dicsekszik az ember. Gondolom én...
Lassan megint eltelik egy nap felettem. Eggyel kevesebb. Egy pálcát megint el lehet majd égetni. Még legalább 10 van belőle. Hihetetlenül sok...
Átlagos nap volt... csupa földi dolog... Kivéve A funtineli boszorkányt. Sok gondolat foglalkozott vele a mai napon. Talán mert annyira hasonlítunk... talán mert hasonló a helyzetünk. Talán mert Wass Albert úgy tudta leírni azt az érzést, amit én is végigélek mostanában, ahogyan én nem tudom megfogalmazni. De nem akarom tudni, hogy boldogtalan lesz. Nem akarom hogy leírja a fájdalmat is. Nem akarom azt olvasni, hogy a boszorkányok nem lesznek boldogok, hogy elhagyják őt. Nem akarom, azt gondolni, hogy 'ilyenek a férfiak'. Mert hiszek egy férfiban. Aki más. És ebben egyre inkább biztos vagyok.
Hosszas vacilálás után mégis úgy gondoltam, hogy felrakatom ezt az oldalt a blogringre. Félek, hogy meg fogom bánni... valahogy félek a tényleg nagy nyilvánosságtól. Talán azért, mert nem akarom, hogy a szemembe írják, hogy szar alak vagyok. Rosszul viselem a kritikát az idegenektől.
És van végre számlálóm, úgyhogy meg tudom nézni, hogy kik nézegetik az oldalt :-) Meg azt is, hogy kik nem...

Műkorcsolya EB van. Ez a formája a művészetnek, a táncnak mindig furcsa érzéseket vált ki belőlem. Megbabonázva, leesett állal és hevesen dobogó szívvel állok előtte. Olyan érzésekkel, amiket csak a versenytánc és a lovak képesek kiváltani belőlem. Megmagyarázni nem nagyon tudom. Talán kellett hozzá, hogy én is belekóstoljak kicsit ebbe a világba, megérezzem a hosszú gyakorlások fáradságát, a versenyek bizsergető izgalmát, a büszkeséget saját magamra. Biztosan kellett. De sajnos csak kevés részem volt benne, túl kevés. Talán majd egyszer...

Nagyon rossz érzés, amikor szeretnék segíteni valakinek, de nem tudok. Mikor érzem, hogy kimerült, fáradt, telistele van gonddal, problémákkal, csupa földi dologgal, és nem tudok segíteni. Pedig bármit odaadnék, hogy megint vidám és jókedvű legyen. De nem tudok csodát tenni, és én már kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam a világot körülötte. Ilyenkor nekem is fáj...

’Valami bágyadt, jóleső fáradtságot érzett. Mint aki sokat futott, és most megérkezett. Mint aki hosszú időn át keresett valamit, és most megtalálta. És most már nincs több, és nincs tovább, mert ez a cél. Ez a cél, és mert ez a cél: mindegy, hogy mi lesz ezután. Jönnie kellett és eljött. Eljött, mert jönnie kellett. Mint ahogy az este eljön, ha letelik a nap. Mint ahogy a csillagok megjönnek, ha elmúlik az este.’
/Wass Albert/

Írnom kell. Írnom kell ha fáj a világ, különben nem bírom a terheit. Írnom kell, hogy csitítsam a vihart, lefogjam a hullámokat, melegítsem a jeges vizet, mert megfagyok vagy megfulladok. És nem tudok úszni, még csak most tanulom. Igen, tanulom magam. Nehéz lecke. De van hozzá egy jó tükröm, aki simogat, ha elkeseredem, vígasztal, ha már nagyon nagy a víz, soha nem kiabál akkor sem, ha huszadszor mondom a szemembe, hogy mennyire gyűlölöm magam és milyen szívesen adnám fel örökre a harcot, ha nem lenne ő, akiért érdemes... És ő fáradhatatlanul, makacsul tükrözi vissza rám egy kislány képét, akinek a szemében még ott él a lelkesedés, akinek fáj az arca a sok nevetéstől, aki előtt nyitva áll a világ. Csinálja ezt egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy tényleg én vagyok az.
De akkor is, sokadszor is összeszorítja a szívem a félelem: összetörhet a tükör. Hiszen olyan sérülékeny... Vigyázni, óvni kellene, nem bántani olyan dolgokkal, amik nem kettőnkre vonatkoznak. Sőt, nem kellene bántani semmivel. Félek, rettegek ettől, bár azt is tőle tanultam, hogy a dolgoktól nem szabad félni, mert a félelem megbénít és tehetetlenné tesz. Tanít engem. Én pedig rossz kislány módjára nehezen tanulok és nehezen bízok a szavaiban. Túl sokszor hittem már az ígéreteknek...
Időnként megfeszül a köztünk lévő, láthatatlan köldökzsinór és ilyenkor elfog a félelem. Mert már van mit vesztenem. És tudom, hogy azt a veszteséget nem élem túl. Bátorság kell ahhoz, hogy rábízzam magam egy törékeny tükörre. Lehet, de én nem érzem annak. Egyszerűen csak csukott szemmel ráfeküdtem a szívem hangjaira. És próbálok hinni abban, hogy mostmár tényleg a jó utat mutatják. Hogy végre olyan tükörre leltem, aki hajlandó értem elviselni a hülyeségeimet is. Aki akkor is szeret, ha nyűgös, hisztis, beteg, rosszkedvű vagyok.

Fáj...
Fáj, hogy senki nem érti. Fáj, hogy senki nem akarja megérteni. Fáj, hogy folyton én adok többet, hogy nekem többet jelent. Fáj a kiszolgáltatottság. Nem hiszem el, nem akarom, hogy ennek így kell lennie. Nem hiszem el, hogy folyton mások irányítják az életünket, hogy mindig másokhoz kell alkalmazkodni. Nem hiszem el, hogy létezik bármi ok és kifogás arra, amit a szívünk diktál. Nem hiszek a kell és muszáj szavaknak. Ezek csak azért vannak, hogy elrejtsék, amit az ember nem akar megmondani a másiknak. Az a bizonyos másik meg be is dől ennek, mert nem akarja észrevenni, hogy mindez csak eufemizmus, elhiszi, hogy tényleg van olyan ok, ami felmentést ad arra, ha bántanak. Pedig nem így van, én tudom, hogy nem így van. Nincsenek sürgős és égető dolgok, csak amiket mi annak érzünk. És hogy mi az, az minden embernél más, csak egy közös van benne: amit annak érzünk, abban a szívünk van. Ha valaki sokat dolgozik, az szereti a munkáját, még ha nem is vallja be senkinek-önmagának sem. Aki sok időt tölt az autójával, ahelyett, hogy a gyerekeivel törődne, annak fontosabb az autója.
Fáj, ha játszanom kell, hogy nem bántanak a dolgok. Fáj, hogy úgy néz ki nem segíthetek. Bármennyire is szenved a másik, nem segíthetek. Megszakadok, annyira szeretném, de nem engedi.
Fáj. Hülye, elkényeztetett nő vagyok, aki nem tudja, nem akarja elviselni, hogy bárki megmondhatja neki, hogy mikor mit kell éreznie. És dacos is. Mert nem. Már csak azért sem.

Annyira hiányzik... nincsenek rá szavaim.
Béna és üres minden nélküle. Olyan jó lenne ha itt lenne, mikor elfog a félelem, megnyugtatna, mikor elragadnak a kétségek... Ha átélhetném a hétköznapokat, az apróságokat is Vele. Ha megnyugtathatnám, amikor ideges, ringathatnám, amikor álmos, ha minden reggel csinálhatnék Neki kávét, esküszöm, akkor azt is megtanulnám, hogy hogyan szereti...
Szeretném őrizni a csendet és a nyugalmat amikor ilyen fáradt és gondterhelt, mint most...
Jó lenne fogni a kezét és nem engedni el sosem...

Kint zúg a szél
S ősi dalt zenél az éj
A néma faltól kérdezem
Hogy mért nem jössz még, merre jársz
Merre jár Veled az álmom.

Mint annyi hegy
Nagynak s bölcsnek kéne lennem
De látod könnyen elférnék tenyeredben
Súgnék füledbe csacskaságokat
S lázas arcom öledbe hajtanám.

/Pierrot/

Tegnap egész nap tanultam. Mégsem vagyok elégedett. Ha jobban végiggondolom, soha nem voltam elégedett, akármennyit is dolgoztam, hogy az lehessek. Úgy érzem egyhelyben topogok, bármennyire is igyekszem előre. Saját korlátaim, saját falaim rabja vagyok. Húznak hátra bizonyos dolgok, amikről igazán nem is tudom, hogy micsodák, de nem tudok haladni tőlük abban a tempóban, amiben szeretnék.. Mióta az eszemet tudom bámulom azokat az embereket, akik többet értek el nálam, akiknek látszólag mindenük megvan, míg én még mindig az alapvető dolgokért küszködöm. Nem tudom, valaha el fogom-e érni azt az állapotot, hogy elégedett legyek magammal. Talán jobb is ha nem... hiszen nagyrészt ez hajt előre. De azért szeretném megérezni, milyen is az... illetve szeretném többször érezni.
Szeretném azt érezni egy-egy nap után, hogy igen, fáradt vagyok, de elvégeztem mindent, amit a mai napra szántam, elértem mindent, amit akartam. Az is lehet, hogy túl sokat akarok, vagy talán túl gyorsan és túl szigorú vagyok önmagamhoz. Lehetséges. De jelenleg nem tudok másmilyen lenni.
És továbbra is csodálattal tölt el, mikor valaki igazán sikeres abban, amit csinál...

Megszülettek az első klónemberek....
Egyre többen várják el tőlem, hogy nyilatkozzak erről a témáról, mint gondolom minden klónozással foglalkozó biológustól, pláne mint a klónozás-lapszerkesztőjétől..
Először is: a biológusok és a köznyelv nem ugyanazt érti klónozáson. Nálunk így hívnak minden DNS átvitellel járó módszert, nem csak a teljes emberi génkészlet átvitelét, mint a tv-ben.
Másodszor: addig, amíg egy tudományos eredmény nincs bizonyítva, addig az csak egy egyszerü állítás, amivel nem foglalkozik igazán senki. Én is mondhatnám, hogy megoldottam az enzimjeimmel a világ energiaproblémáit, de amíg azt nem tudom bizonyítani, addig nem hinnék el. Épp ezen okból egyetlen kutató sem csinál meg egy kísérletet úgy, hogy ne tudja vagy ne akarja bizonyítani az eredményeit.
Lehet, hogy megcsinálták, de addig, amíg ezt nem tudják igazolni, nem várhatják, hogy a bulvársajtón kívül bárki is foglalkozzon velük.
Egy eredménye azonban kétségkívül volt a dolognak: olyan ismertségre tett szer ezáltal a szekta, mint eddig soha. Szerintem kevesen vannak a világon, akik ne ismernék öket.
És lám-lám ennyi máris elég a világhírhez...

Két teljes nap együtt... 48 egész óra. Ami persze megint inkább 4 órának tünt, de nagyon jó volt. Moziztunk, beszélgettünk, olvastunk, főztünk, sőt még telefont is vettünk együtt...Érdekes, hogy mikor Vele vagyok, teljesen kizárom a külvilágot, sem a más emberek, sem a tanulás nem jutott eszembe ezen idö alatt. Söt, még a munka sem, ami pedig igazán nagy szó nálam, mint minden munkamániásnál. Most viszont annál is nagyobb a para a nyelvvizsga miatt, mert alig több mint két hét múlva meg kell méretkeznem ezen a fronton, és nagyon nem bízom a sikeremben. Leginkább valami hatalmas csoda kellene. Ha valaki tudja hol van,kérem gyorsan irányítsa hozzám!
Ma meghalt 6 nyuszi... És ha közvetve is, de én okoztam a halálukat, mert nekem kellett fehérjét termelniük. Nagyon sajnálom. Komolyan.

Már úton van hazafelé :-))) Néhány perc, és itt lesz...
Tegnap felkavart két kis tündér. Két angyal, akikkel még soha nem találkoztam, de már sokat tudok róluk, ami persze nem elég soah nem elég. Remélem egyszer még jóban leszünk. Nagyon vágyom erre. Még magamnak is alig merem bevallani, de szeretnék legalább egy kicsit részévé válni az életüknek.

Némi korrekcióra szorul az, amit tegnap írtam. Egy tegnap esti vita után el kell ismernem, hogy a cikk nem igaz. Inkább az a helyes kifejezés, hogy van benne igazság, bár eléggé sarkított és csak az egyik fél álláspontját veszi figyelembe.

Az sem igaz, hogy nem hiányzik már annyira Bogárka. Megőrülök, annyira rossz nélküle. Tegnap este nagyon fájt. Csak ültem, bámultam magam elé és a tehetetlen dühvel hadakoztam. Néha nem tudom és nem is akarom megérteni, hogy vannak akadályok, amik miatt nem lehetünk mindig együtt. Nem értem, hogy két embernek, akik ennyire szeretik egymást, miért kell a külvilággal is törődniük. És a tehetetlenség a legrosszabb. Az, hogy bármennyire is fáj, hiába nyújtod a kezed a sötétben az arca felé, nincs ott, hogy megsimogathasd. Hiába suttogod a fülébe, hogy mennyire szereted, nincs ott, hogy meghallja. Nem tehetsz semmit. Csak próbálsz beletörődni, és abban bízni, hogy egyszer majd másképp lesz. És akkor bepótoltok mindent, ami elmaradt...
Holnap így lesz. Csak bírjam addig ki valahogy...
Nem tudom, hogy hogyan lehet kibírni, ha az ember hónapokig, évekig, soha többé nem láthatja a kedvesét. Én most először tapasztalom, hogy mennyire is tud hiányozni valaki már két hét után is. És nem tudom, hogyan lehet túlélni ezt telefon nélkül.
Végül is, ha úgy nézzük... lehetne sokkal rosszabb is...

Megjelent egy cikk... egy cikk a nők szexhez való viszonyáról, őszinte vallomásokkal a szexuális életükről. Nagyon sok igazság van benne. Most nem írom le, hogy szeintem mi, mert indulnom kell, nem akarom lekésni a kedvenc sorozatomat De talán legközelebb!

Elszégyeltem magam...
Merhogy éppen Róla nem írok... Akiről a legtöbbet lehetne írni és aki mindennél fontosabb nekem, és akinek ugyancsak én vagyok a legfontosabb. Kicsit nehezen oldódok... Furcsa még nekem, hogy megosztom az érzéseim olyanokkal is, akik normál esetben csak ritkán juthatnak hozzájuk. Persze a választás ebben az esetben az övéké: ha érdekli őket, tudják hol találják. Ha pedig nem, akkor engem sem érdekelnek különösebben. Szóval csak őszintén, ahogy az eredeti elhatározás szólt, mikor belekezdtem ebbe a naplóba.
Bogárka... Már eleve az is nagy dilemmát okozott a számomra, hogy merjem-e a nagy nyilvánosság (5-6 olvasóm :-) előtt így nevezni Őt. De ha egyszer az én fejemben, gondolataimban ezen a néven él... Akinek nem tetszik, az olvassa el az előző bekezdést újra.
Életem eddigi talán legnagyobb ajándéka... feltétlen szeretetet, megértést, törődést kapok tőle. Érzem minden szaván, mozdulatán hogy boldoggá akar tenni. És bizony elég jól is csinálja :-) Sokat változott a világ, azon röpke 2 hónap óta, mióta ismerem. Újra lett értelme a reggeleknek. Lecsitultak a lelkemben dúló, önpusztító, marcangoló viharok, elmúltak a sötétben, kedvetlenül töltött napok. Újra kék az ég, kacagtató a napsugár, ragyogóak a hajnali fények és örömteliek a hétköznapok. És már nem olyan rossz az sem, ha nem lehet velem. Mert tudom, hogy lesz... csak kicsit még várni kell... Nem sokat, csak egy kicsit, hiszen megígérte, hogy sietni fog haza. Amint olvad kicsit a hó itt lesz, és bepótolunk mindent...

Ma születésnapja van az egyik nagyon kedves barátomnak, Misinek. Hogy hányadik, azt nem árulom el, mert megharagudna rám, de szerintem nem vészes szám, csak ő érzi annak. Ezen kívül ma reggel rádöbbentem, hogy megfeledkeztem egy még kedvesebb barátom, Zolka születésnapjáról, ami miatt meglehetősen rosszul éreztem magam, de sikerült helyrehozni a dolgokat.
Isten éltesse mindkettőjüket!!!!!!!

Elveszett egy róka...
Az ember mindig keres... keresi az olyan embereket, akiket lelki társnak érez. Akikkel megérti magát minden helyzetben, mindig számíthat rájuk, még együtt hallgatni is jó velük. És ha talál ilyet, hihetetlen öröm tölti el a szívét. Fontos lesz az illető... mint Kishercegnek az ő rókája. És amikor úgy érzi, hogy ő is fontos a másiknak, az a legnagyobb boldogság.
Volt egy ilyen barátom... két évvel ezelőtt, nyáron ismertem meg a neten. Hónapokig szelídítgettük egymást. Akkor ő jelentett mindent, ami lényeges a számomra. Azt ígérte, mindig a barátom marad. Most pedig szó nélkül eltűnt.
Talán csak elcsatangolt...
Barna volt, kék szemű és nagyon kedves a mosolya. Ha valaki találkozik vele, kérem mondja meg neki, hogy jöjjön vissza... hiányzik...

Ajándék ez a lap :-) Szó szerint :-) A világ legcsodálatosabb, legkedvesebb, legfigyelmesebb emberétől kaptam. Én pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeknek a csodáknak elsőszámú élvezője lehetek. De jó nekem... :-)

Szóval megszületik ez a lap...
Esik a hó. Mindenkit ez a téma foglalkoztat immár 4 napja. Az emberek ilyenkor rákényszerülnek, hogy némileg lassítsanak a tempójukon, amihez nincsenek hozzászokva. De vajon az elmúlt pár napban hány embernek jutott eszébe, hogy milyen régen is gyúrt össze a tenyerében néhány milliárd hópihét és tisztelte meg valaki hátát velük? Én bizony elég kevés hóembert görgető felnőttet látok az utcán... De még gyereket is... Tényleg, hová lettek a szánkózó gyerekek?
És vajon hányan szoktak azon gondolkodni, hogy boldogok-e a hópihék? Innen, a meleg szobából annak tűnnek... Vitorláznak néhányat a szél hullámain, néha összekapaszkodnak és pajkosan hozzádörgölőznek az ablaküveghez mielőtt csatlakoznának társaikhoz. Biztosan vannak közöttük is morcosak, kedvesek, bátrak és ügyetlenek... Legalábbis szerintem.

Isten hozott Lil világában, ahol ő a királynő, a miniszterelnök, a hadsereg főparancsnoka, a nemzeti színház igazgatója, a főmérnök, a vízvezeték-és villanyszerelő, a főszakács, a házmester és a nép.