Az utóbbi napokat az államvizsgára való készüléssel és a kedvesem megismerésével töltöttem. Megint sokminden kiderült, van mit megemészteni Neki és nekem is. Remélem ettől csak szorosodik a kötelék. Egyébként semmi különös. Megyek tanulni.

Úgy repült el felettem a hétvége, hogy észre sem vettem. Norbi megint nagy áldozatot hozott értem én pedig már megint nem tudok eléggé hálás lenni. Mindenesetre megteszem, amit tudok. Remélem elég lesz. Megpróbálok átvállalni Tőle mindent, amit csak tudok, félek, hogy túl sokat vállelt és túlhajtja magát.
Közben kiderült, hogy sokkal kevesebb könyvet lehet bevinni az államvizsgára, mint eleinte hittem. Igaz, hogy csak egy fontos marad ki, de az tényleg jó lenne, illetve lett volna. Valahogy majd lesz. Kezdek parázni.
Megszűnik a blogring... remélem lesz, aki átvállalja.

Evanescene: Bring me to life A legjobb.

Bekerült az utolsó jegy is az indexembe. Lassan lezárul egy korszak. Hihetetlen mennyiségű munka, fáradtság, könny van abban a kicsi könyvecskében. De megcsináltam. Sokáig nem hittem volna, de képes voltam rá. Emlékszem még, hogy milyen csodálattal figyeltem az egyetemistékat, milyen nagy dolognak tűnt gimis koromban, hogy valakinek diplomája van, és mennyire felsőbbrendűnek tartottam az ilyen embereket. Érdekes, most semmivel sem érzem felsőbbrendűnek magam másoknál. Sőt, azt mondom, nem is volt olyan borzasztóan nagy dolog. És függetlenül attól, hogy most meg lesz-e a nyelvvizsgám, vagy sem, megcsináltam. És megmutattam mindenkinek, aki nem hitt bennem-magamnak is- hogy képes vagyok rá.

Jún. 23-án Dave Gahan koncert a Sportarénában :-)))
Ott a helyünk :-)

Kedvesem tegnap kapott egy levelet a rendőrségtől, amiben közlik vele, hogy rendőrségi feljelentés alatt áll, mert április 26-án két alkalommal nem használta az irányjelzőt Pécsett az egyik körforgalomban. Nem tudom, hogyan is kommentáljam a dolgot interneten sem publikus monadtok nélkül. De azt hiszem mindaddig, amíg az autólopások, lakásfeltörések, emberölések elhanyagolható százaléka van csak felderítve, a rendőrök elmehetnek mindenki nagyon jól tudja, hogy hová.
Tegnap elmentünk moziba: Johnny English. Egyszer nézhető. Én egy picit többet vártam azért. Utána lementünk az autóhoz, aki viszont úgy döntött, hogy ő már túl álmos ahhoz, hogy ilyenekkel zaklassuk, és csak némi segítség hatására volt hajlandó elindulni. De azért hazavitt minket.
Ma este meg Timcsivel találkozom. A szilveszteri cserbenhagyás óta először. Végülis az ember nam haragudhat örökké...

Nem kellene más blogokat olvasgatnom, mert azon nyomban kissebségi érzésem támad... Hogy egyáltalán nem vagyok kreatív, azt már régen tudom magamról. De hogy mások ennyire azok... Jujj. Na mindegy, önmagam elfgogadása projekt úgyis folyamatban van. Kellene, hogy úgy legyen...
Elhatároztam, hogy ma este elrángatom Norbit moziba (ha már a tegnap estét olyan jól elszúrtam). Még egy óriás adag fagyi is belefér szerintem...

Jönnek a szüleim ma délután. Nem nagyon hiányzott, de megoldom...

Eddig jó ez a nap... Gőzerővel indul megint a genomika (rendeltem egy szobára való plazmid pucoló kitet) és tervezgetjük a PhD programomat. Úgy tűnik, hogy Gábor is a szívén viseli az ügyet.
Közben az évfolyamtársaim felszívódtak azza, hogy tanulniuk kell az államvizsgára... lehet hogy csak én vagyok a rosszul informált, de én nem akarom hülyéra tanulni magam a még hátralévő 3 hétben. Nem hiszem, hogy erre többet kéne tanulni,mint mondjuk egy mezei szigorlatra...

Tegnap megtörtént az első veszekedésünk. Sikerült jól elszúrnom a közös esténket. Közben meg dühöngtem a saját hülyeségem miatt. Meg kéne már tanulnom normálisan viselkedni. Szégyellem magam.

Na, túl vagyok az utolsó tanár szakos vizsgámon. Nem brillíroztam, de sebaj. Viszont szörnyen álmos vagyok, azt hiszem megyek is haza aludni nemsokára. Csak Gábor érne már ide, hogy tudjak vele beszélni...

Furcsa az ember, hogy gyakran csak akkor jön rá, hogy mennyire jó is neki, mikor azt látja máson, hogy lehetne sokkal rosszabb is. A hétvégén olyan emberekkel találkoztam, akik rengeteg féjdalmat okoztak már valakinek, aki nagyon fontos nekem, és minden jóindulatom ellenére azt kell mondanom: szándékosan. Életemben talán először találkoztam személyesen is ezzel a jelenséggel, amelyről tudtam, hogy létezik, de még nem tapasztaltam a saját bőrömön. A múlt tényeinek és tegnapi viselkedésük ismeretében még most sem sikerült kihevernem a tapasztaltakat. Nehéz feldolgozni, mikor az emberi gonoszsággal találkozik valaki... Legalábbis nekem nehéz. És nem tudom hogyan lehet ép ésszel, méltósággal és emberséggel túlélni az ilyen emberek mindennapi közelségét... Becsülök mindenkit, aki erre képes.
De különösen azt az embert, akit kedvesemnek mondhatok, és akihez a hétvégi események csak még közelebb hoztak. És aki nagyon megérdemli már, hogy szeressék és kitartsanak mellette. Ő az első életemben, aki legalább annyira hisz a szerelem erejében, mint én. Aki nem elmenekül, ha problémák adódnak, hanem hisz benne, hogy közösen mindet meg tudunk oldani. És ez nagyon fontos...
De a tegnapi estében volt valami nagyon jü is: az Ákos koncert. Szerintem kis színházunk még nem látott ekkora tombolást és tapsot :-)

Tök jó, hétfőn 2 vizsgám lenne... az egyik 8-tól, a másik 10-től. Csak ez a két vizsgám van egész félévben, de persze hogy egy napon...

Kiderült, hogy a bátyám ismeri Norbit. Együtt voltak katonák. Azt mondja nem igazán kedvelte Őt :-))) Kicsi a világ.
Leadtam a PhD jelentkezést. Remélem volt értelme... nemsokára kiderül.
A könyvtárat megcsináltam, jár ezért egy vállveregetés nekem. Illetve nem csináltam meg, de már tudom, hogy meg tudom csinálni.

Meglepve tapasztalom, hogy a Fehér könyvben, 1990-ben először megfogalmazott 'életen át tartó tanulás elve' egyre inkább kezd beszivárogni a köztudatba... Vagy csak poénnak jó?

A nao vicce: (vagy nem is annyira vicc?)
- Mi az, ami gyorsabban terjed a fénynél?
- A sötétség....

PhD jelentkezési mizéria... hihetetlen sok melléklet, fénymásolat stb. Frissítettem végre a startlapos oldalaimat is, az azért már mégis szégyen, hogy a saját cikkeim nem voltak rajta...
A könyvtár meg szépen készül...

Tegnap elmentem Pestre a nyelvvizsga bizonyítványomért, hogy meglegyen a PhD jelentkezésig. Pont kapóra jött, hogy Norbinak is mennie kellett Pestre. Végig rohantuk a napot, de legalább együtt voltunk, és volt egy kellemes vacsoránk együtt. Kicsit ideges voltam, mert azt mondták, hogy estére meglesznek a szóbeli eredményei, de kiderült, hogy az enyémet még nem küldték el Londonból. Őszintén szólva megnyugodtam...

Mindenki ad valamit. Mindenki, akivel összehoz a sors, ad valamit hozzád. Néha talán el is vesz, de legtöbbször csak ad. Egy csinos lány, akin meglátod álmaid frizuráját... egy könyvkirakat, amiben meglátod azt a könyvet, ami majd évek múlva a kezedbe kerül és örökké emlékezni fogsz benne egy mondatra... egy dallam, ami valamikor sokat jelentett. Vagy nem jelentett sokat, de mostmár sokat jelent...
Van, aki sokat ad. Rengeteg betűt, rengeteg mondatot, rengeteg érzést és temérdek emléket. Emlékeket, melyek még felkavarnak. De nagyon is édes emlékeket, melyekre jó emlékezni. És nem szabad elfelejteni ezeket az emlékeket. Akkor sem, ha rossz dolgok is vannak benne... hiszen tökéletes dologból nagyon kevés van... És ha folyton a tökéletesre várunk, elszalasztjuk az éppen megfelelőt...
Én erősen őrzöm az emlékeket...

Nem is tudom, mikor esett meg velem utoljára, hogy ilyen későn még dolgozzak. Egy hónapja már biztosan nem. Fura érzés. Egy hónap alatt minden megváltozott...
Most nem jó itt lenni.

Nem semmi nap...
Reggel megint volt egy nagy beszélgetésünk Norbival. Nagyon jó, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. És úgy tudjuk megbeszélni, hogy nem ront a helyzeten, hanem javít rajta... És mindkettőnknek jól esik, hogy tisztázzuk a dolgokat és megnyugtat. Ezért (és még sok mindenért) hálás vagyok Neki.
Szóval így esett, hogy csak dél körül értem be dolgozni. Itt egy levél várt, Hans Peter már türelmetlen a genom könyvtárral kapcsolatban, sürgős lenne a dolog. Körülbelül egy időben kiderült az is, hogy megint nem sikerült megcsinálnom a próbakönyvtárat... És mivel holnap nem leszek a ballagás miatt, ma kell az egészet megcsinálnom. Bár az a lehetőség is csábít, hogy kiküldjenek Németországba megtanulni, a presztizsemnek erősen jót tenne, ha most hirtelen elkezdenének működni a dolgok...
És ott van a mai nap másik nagy gondja: Judit és Gergő szakítása. Ami már régen érik, de most egy szerencsétlen véletlen folytán én robbantottam ki... Utána meg próbáltam játszani a békítőbizottságot. Majdnem úgy megviseltek a történtek, mint őket... Borzasztö, hogy két ember, akik tényleg nagyon szeretik egymást mégis úgy el tudnak rontani egy kapcsolatot, hogy eljutnak addig, ahonnan már nincs lehetőség a javulásra. És borzasztó, hogy ez nem is olyan ritka, én is átéltem.
És ilyenkor vagyok igazán hálás, hogy van nekem Norbi... nekünk is vannak gondjaink, de amíg így meg tudjuk beszélni őket, és amíg mindkettőnknek a kapcsolatunk a legfontosabb, addig nem lehet baj.

Balázs felnyársalta magát egy injekciós túre. Ezáltal legalább felkutattuk az elsősegély-doboz fellelhetőségét és tartalmát. Hogy mennyi fura kincs van egy ilyen kis dobozban... még azt is megtudhattuk, hogy a légzés biztos jele az életnek...

Kritizálnak, hogy keveset bloggolok... de ha egyszer mostanában nem érzem feltétlen szükségét annak, hogy minden percemet bitekbe verjem... Nehogy már ezért is lelkiismeret furdalásom legyen...
Kellene csinálni valami jó kis vacsit mára... valami egyszerűt, tekintve hiányos konyhafelszerelésünket... tényleg, még ki se próbáltam a gázsütőt... de már tudom is mi lesz az...

PhD felvételi réme egyre közeleg... én meg parázok, mint állat (hogy ilyen szabatosan fogalmazzak). Kéne egy kis hidegvér belém is, hogy ne rettegjek már mindentől.
Egyébként meg éljen a kánikula! Végre meleg van és előkerülhetnek a lenge ruhák! Hopszla hó!

Miniprojektes szenved... meg is érdemli. Mert persze eddig ő volt a laza csávó, aki ráér még azzal az előadással... most meg kiderül, hogy azt sem tudja, hogyan kell egy file-t elmenteni. Én meg csak akkor segitek, ha kérdez. Nem fogok mindent helyette csinálni...

Végre hétköznap jllegű napok. Nem gondoltam, hogy ennek is ennyire lehet örülni. Nagyon utálom már a kapkodást, az állandó rohanást. Bár alighanem lesz benne részem, meg kellene irnom holnapra egy jegyzőkönyvet, jó hosszút és jó unalmasat... Nekifogni is nehéz.
Miniprojektes megint sehol... kiváncsi leszek, mi lesz ebből.
A BiITWorld-nél gondok vannak, kaptam a nyakamra egy konkurenciát, nem tudom egyelőre eldönteni, hogy segitség, vagy nyűg.

Jún. 12-én államvizsgázok... Pont a buli utáni héten... és pont a rosszabb bizottságnál. De sebaj. Azt mondják ez nagyon laza...
Szegény Norbi megint szenvedhet a szakdogámmal a hülye TO-ok miatt. Utálom az egész bandát.

Na, megint sikerült jól eltűnnöm... Pécsett voltam a hétvégén. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szép tud lenni tavasszal. Mesés volt az egész környék, a tavasz, az illatok, a motorozás. Csütörtökön nem kapkodtuk el az indulást, igy csak este értünk Pécsre, de a múlt hétvégével ellentétben most minden percét élveztem az útnak. El voltam ragadtatva. Este még egy séta belefért a programba, utána másnap mentünk át Villányba. Azt hiszem egyikünk sem bánta meg, hogy végül nem ott laktunk, elég kihaltnak tűnt az egész falu. Gyorsan tovább is álltunk, megnéztük a siklósi várat, majd még Orfűt is útba ejtettük egy vacsora erejéig. Szombatra Pécs és Abaliget maradt, Vasárnap pedig még visszamentünk Orfűre. Nem tudom, az egész olyan volt, mint egy nagy tudat-törlés, kizártam teljesen a külvilágot, nem törődtem az itthoni dolgokkal, (tőlem szokatlanul) teljesen kikapcsoltam. És nagyon-nagyon nem volt kedvem hazajönni...
Tegnap hazafelé még beugrottunk Norbi barátaihoz is Jánoshalmára. Elszállt minden félelmem azzal kapcsolatban, hogy nem leszek jóban velük...