Eltelt a hét megintcsak. Nem mintha a hétvége kevésbé lenne dolgos, mint a hétköznapok. Valahogy így alakult.
De túléltük a tegnapot, nem lett semmi baj, és ennek nagyon kell örülni. Kiderült az is, hogy nincsenek csodák és tuti ajánlatok, amikért tiszta versenyben ringbe lehetne szállni. Kezdek benne kételkedni, hogy egyáltalán léteznek korrupció mentes versenyek. Amelyek végén nem derül ki, hogy hamis az érem és a mosoly. Pedig a naivitás, a jóhiszeműség és az optimizmus rendületlenül el akarja hitetni velem, hogy van. Így aztán jobb híján arra a következtetésre jutok, hogy errefelé nincs... Merre kell menni?

Végre itthon. Ez a hangulat határozta meg az utóbbi napokat. Itthon Norbival, itthon a munkával. Valahogy minden rózsaszínebb. Gábor egyetértett velem a döntéseimben, megbeszéltük a dolgokat. És a nap híre, hogy talán lesz egy szakdolgozóm. Őszintén szólva alig várom már. És azt is, hogy újra eltemessen a munka, a sok tennivaló.
Csak a csütörtöktől félek egy kicsit. Jó lenne már túl lenni rajta. Addig csak az aggódás marad... Reméljük, nem lesz semmi baj. Csak az a gond, hogy én nagyon nem hozok szerencsét.

Utolsó, reményvesztett próbálkozások arra, hogy kihozzunk még ebből a dologból valamit. Gábor nem fog örülni. Nagyon nem. De én megtettem mindent.
Ma jön Norbi. Ha van egy kis szerencsénk, akkor együtt is mehetünk haza. Remélem.

Hahó...
Hahó szavak, hahó érzések, hahó le nem ütött billentyűk és elfeledett handulatok... nem ezért akartam, nem így akartam. De így lett, valahogy más lett. Minden. Átalakult, letisztult. Általában jobb. Kicsit néha nem. De azért mégis. Mert kell. Mert csak. Én sem értem, ne aggódj.

Forognak a fejemben a döntéseink. A félelmeim és az öröm. Haza akarok menni.

Még mindig Debrecen. Jobban mondva, már megint. Folytatódik a lehetetlennel való próbálkozás. Ráadásul holnap még előadást is kell tartanom a hidrogenázokról.
A hétvége nagyon jó volt. Fontos volt. Sok lényeges döntés született.

Az első kísérletek persze nem sikerültek. Nincs nékem akkora szerencsém, hogy egy nap után elmehessek innen. De az benne a szép, hogy bármelyik nap kiderülhet, hogy megvan az eredmény, indulhatok haza.
Egyébként kedvesek, aranyosak itt, a munkában sem szakadok meg, este pedig Timivel találkozom, szóval nem olyan rossz. Csak Norbi ne hiányozna olyan nagyon...

Hírös város, hej...
Ha most azt mondanák, hogy mehetek, egy óra múlva már a vonaton ülnék. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire szeret otthon lenni. Jó lenne már... Hiányzik minden.
Vettem Norbinak ajándékot... kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá.

Vajon hányan vannak, akiknek van fogalmuk arról, hogy ki volt George Orwell? Vajon hányan vannak, akik nem tudják, hogy az 1984 nem csak egy dátum? És hányan vannak, akiknek fogalmuk sincs ki is az a Big Brother? Élünk benne a világban, a mindennapokban, olyan szavak és jelképek között, amiket teljesen természetesnek találunk, és fel sem tesszük magunknak a kérdést, hogy mit jelentenek, mit rejtenek magukban azok a minden nap többször szánkra vett szavak, amelyek jelképpé alakultak. Csakhogy teljesen más jelképpé, mint amit eredetileg jelentettek. Teljesen más jelképpé, mint aminek szánták őket. Elcsépelt, minden napos dolog lett az, ami valami sokkal fontosabbat rejt.
Isten mentsen attól, hogy bármi, amit szeretek, amiért rajongok divatossá váljék. Nem akarom, hogy más is szeresse, amit én szeretek. Nem akarom, hogy tömegek skandálják birkapofával azokat az igéket, amiket én szentnek tartok. Nem akarom, hogy bárki felfedezze, ami igazán fontos. Nem! Nem akarom, hogy közhellyé legyen minden, ami olyan sokat jelent... Mert ez lesz, ha a disznók közé dobják a gyémántot... El lehet felejteni mindent, ami szent.
És lehet élni értékek nélkül. És együtt skandálni a 'trendi' tömeggel: 'Beeeeeeeeeeeeeee.........'

Ma is vizsgáztam, holnap is vizsgázok, el vagyok veszve.

A szilveszteri buli nagyon jól sikerült, nagy sikert aratott a ruhám. Úgy terveztük, hogy még maradunk egy-két napot Jánoshalmán, de a szilveszteri buli után elszállt a társaság jókedve ezért inkább hazajöttünk elsején. De így legalább sikerült pihenni még egy nagyot, és még egy kicsit a tanulásra is jutott időm. Ráadásul a hátul semmi-elöl alig ruhámban sikerült alaposan meg is fáznom, most is csupa láz vagyok. De már itt a rengeteg munka és tanulnivaló a nyakamon, nem szabad elhagynom magam.