Írnom kell. Írnom kell ha fáj a világ, különben nem bírom a terheit. Írnom kell, hogy csitítsam a vihart, lefogjam a hullámokat, melegítsem a jeges vizet, mert megfagyok vagy megfulladok. És nem tudok úszni, még csak most tanulom. Igen, tanulom magam. Nehéz lecke. De van hozzá egy jó tükröm, aki simogat, ha elkeseredem, vígasztal, ha már nagyon nagy a víz, soha nem kiabál akkor sem, ha huszadszor mondom a szemembe, hogy mennyire gyűlölöm magam és milyen szívesen adnám fel örökre a harcot, ha nem lenne ő, akiért érdemes... És ő fáradhatatlanul, makacsul tükrözi vissza rám egy kislány képét, akinek a szemében még ott él a lelkesedés, akinek fáj az arca a sok nevetéstől, aki előtt nyitva áll a világ. Csinálja ezt egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy tényleg én vagyok az.
De akkor is, sokadszor is összeszorítja a szívem a félelem: összetörhet a tükör. Hiszen olyan sérülékeny... Vigyázni, óvni kellene, nem bántani olyan dolgokkal, amik nem kettőnkre vonatkoznak. Sőt, nem kellene bántani semmivel. Félek, rettegek ettől, bár azt is tőle tanultam, hogy a dolgoktól nem szabad félni, mert a félelem megbénít és tehetetlenné tesz. Tanít engem. Én pedig rossz kislány módjára nehezen tanulok és nehezen bízok a szavaiban. Túl sokszor hittem már az ígéreteknek...
Időnként megfeszül a köztünk lévő, láthatatlan köldökzsinór és ilyenkor elfog a félelem. Mert már van mit vesztenem. És tudom, hogy azt a veszteséget nem élem túl. Bátorság kell ahhoz, hogy rábízzam magam egy törékeny tükörre. Lehet, de én nem érzem annak. Egyszerűen csak csukott szemmel ráfeküdtem a szívem hangjaira. És próbálok hinni abban, hogy mostmár tényleg a jó utat mutatják. Hogy végre olyan tükörre leltem, aki hajlandó értem elviselni a hülyeségeimet is. Aki akkor is szeret, ha nyűgös, hisztis, beteg, rosszkedvű vagyok.