Telnek a hétköznapok... Lassan, mindig ugyanúgy. Fájdalmasan, küzdelmesen. De hiányzik a sajt a tésztáról, a csoki a süteményről. Hiányzik a napsütés a kacagás, a felhőtlenség... ez lenne az élet? Nem, nem ez. Ez csak most van.

Én is elindultam azon az úton... kicsit döcögős a tempó, de nem baj. Tele van az út kátyúval és sárral, azokkal mind meg kell küzdeni. Talán többel is, mint egy átlagos úton. Sőt, biztos vagyok benne, hogy többel. De én választottam ezt az utat. Mehettem volna a jól kitaposott, kevésbé vadregényes országúton is. De a szívemre hallgattam, és elindultam egy sárga pillangó után, a zúgó patak irányába. Tudtam már akkor is, hogy nem lesz könnyű. De a könnyű dolgok nem nekünk valók. Elvégre amiért nem kell megküzdeni, azt nem is értékeljük. És most megyek... minden lépés kínszenvedés. De néha, nagyon néha jön valami ami segít. És az érzéstől, ami rámtör, hirtelen képes leszek ráfeküdni a szél szárnyaira, kitárt karokkal suhanni a levegőben, hajam lobogtatja a szél, és én csak pörgök, kacagok, érzem a tavasz illatát, képes vagyok beszélgetni a fákkal, és énekelni a madarakkal. Azután vége lesz. Itt hagy és én újra megkapom a köteleimet. Újra alámerülök a sötétségbe. És már csak a szívem mélyén él a felhőtlenség emléke, hogy kitartsak, amíg újra eljön a tavasz.
Szorítsd, a kezem, hogy érezzem, hogy fáj!