Átlagos nap... semmi különös. Kivéve azt a mélyen megbúvó kis rossz érzést... mint aki tudja, hogy valami rossz fog következni... vagy mikor néhány percre megfeledkezel valamiről, ami nagyon felkavart, és hirtelen nem is tudod, hogy miért van ez a furcsa érzés. Nem tudom. Talán csak még nem hevertem ki teljesen az utóbbi napokat. Jó lenne, ha itt lenne most Bogárka. Az sokmindent megkönnyítene.

Varsóban az volt a legrosszabb, hogy nem volt kivel megosztani. Hogy teljesen egyedül voltam és hiába utazgattam, próbáltam felfedezni mindent, nem volt kinek megmutatni. Egy darabig, néhány napig még talán jó is ez, de két hónapig... sok volt.

Iszonyat szerelmes vagyok a világ legcsodásabb emberébe! Aki még a hülyeségeim ellenére is szeret...

Pont egy éve...
Egy évvel ezelőtt ilyenkor éppen az új szobámmal ismerkedtem a nagy és hideg Varsóban. Azzal a szobával, ami az otthonommá vált 2 hónapra. De nem is. Nem vált azzá. Csak szerettem volna... Éppen egy éve, hogy elkezdődött életem eddigi legnagyobb kalandja és megpróbáltatása. Hogy megálltam-e a helyem? Ma sem tudnám megmondani. Inkább nem, mint igen. Nagyon más volrt, mint képzeltem. De rengeteget tanultam. Magamról és a magányról. Arról az egyedüllétről, amit nem lehet megszokni soha. Mindent meg lehet, de a fájdalmat és a magányt soha. Ha kínozni akar a sors, mostmár tudja mit kell tennie. De soha nem akarom többé megtapasztalni a magányt. Minden más, ha az embert szeretik...
De a felhők felülről... gyönyörűek voltak...

Megint új feladat... néha már az az érzésem, hogy túlterhelnek...
Néha meg az, hogy utálom, ha nincs mit csinálnom. Bár ez mostanában nem gyakori.
Csak ne olyat kéne tanítanom másnak, amiről nekem sincs fogalmam se.

Reggel...
Még mindig szakad a hó. Mostmár nem érdekel. A hetemet már úgyis elszúrta. Legalább szép. Most pont úgy esik, mint azokban a felrázós gömbökben szokott esni. Kivéve, hogy abban csak néhány másodpercig tart.
Jól indult a reggel. Azt hiszem rá fogok szokni, hogy korán jöjjek be dolgozni. Itt 9-ig nincs senki,ilyenkor lehet nyugodtan netezni, felkészülni az utána következő zűrzavarra. Kellemes.

Na, most aztán tényleg nagyon büszke vagyok magamra. Azt gondoltam, egy hetet is el kell majd szöszmötölnöm az OTDK dolgozatomon, mire kész lesz. Erre ma reggel kiderült, hogy hétfőig le kell adni. Őrült iramban fogtam hozzá a dologhoz és végeztem is egy fél nap alatt. Ráadásul az előadásom is elég jól sikerült (Barni nem volt ott, mázlista vagyok), így azzal sem volt semmi gáz. Pedig most tényleg csak improvizáltam, egyáltalán nem készültem előtte. Ügyes vagyok, na... :-)
Az egyetlen dolog, ami elszomorít, az viszont nagyon, a hó. Nem érdekelne az egész, de megint ez az, ami meghiúsítja a találkozást Bogárkával. És elegem van már belőle, hogy folyton ez van. Hogy sosem lehetünk együtt. Sok szenvedő estét fog ez még nekem okozni a jövő hétig. Ráadásul semmivel sem leszünk közelebb a megoldáshoz jövő hét elején. Mert a hó miatt Ő sem tudja intézni a dolgait. Utálom az egészet!!!!!!!!!!!

Olvasok... Bogárka régi leveleit. Hányadszor is? Ki tudja. De muszáj egy részletet megosztanom veletek. Így csak az én kedvesem tud írni.

"Köszönöm amit írtál! Ha tetszik amit írtam, tégy vele belátásod
szerint. ugyan úgy a tiéd is.. Neked szól, Te vagy a múzsája.
Talán többi ez, mint apró homlokcsóka válság, vagy az öröm idején,
talán épp Te vezeted a kezem, a kusza gondolatok és villódzó monitor
előtti billentyűzeten. Nekem csak engedni kell, hogy érezzem azt az
érzést, amit minden percben adsz, ami már körülvesz és átvezet a
valóságból az álmokhoz.
Ha csak percekre feledni tudom, hogy ki vagyok, akkor már is máshol
járok, messze innen, valahol, ahol nem csak kék az ég, de vörös is
néha, olyan vörös, minta vágy. A föld nem a fűtől zöld, hanem, mert az
összes irigységet oda tapostak bele az emberek. A levegő, nem
virágillatú, hanem "ősz szaga van", mikor az erdőt járhatod, bokáig
az avarban,a mi még nem halott, de már nem is a fát öltözteti
naplementesárgába.
Jó itt Veled, ahol van más is, nem csak mi, de úgy tudunk elmenni
egymás mellett, hogy mások ismeretlenül is visszaköszönnek,
mosolyukkal, vagy csak egy biccentéssel és nem érzed, hogy ezzel
megzavarnak minket akár egy csók közben is.
Ez ami világunk, ami másokét keresztezi, de nem akadályozza.

Csak az átkozott ébredés ne lenne, mikor a valóság küszöbén csetlek
botlok. Szárnyaim lassan leszáradnak, de lábamon még nem tudok
megállni,mint a párórás kis csikó...
A szemem sem ehhez a fényhez szokott hisz fentebb szikrázóbban süt a
nap, de jobban át is ölel.

De megint hagytam lelkem elkalandozni, arrafelé, amik igazából, nem
lehetnek érdekesek. Mert leírva megcsonkolom, az érzést,a mi meg nem
fogható, el nem érhető, csak ha ott vagy és engeded, a lelkednek, hogy
csodáld, vagy épp az álom engedi, hogy csodálhasd...

Szeretlek, mi tagadás, sokban eltereli ez a figyelmem más dolgokról,
de segít felfedezni mást is. Kulcsot ad olyan csodákat rejtő apró
szelencékhez, amik között jártam eddig is, de nem volt kedvem
leporolni, mert nem sejtette velem senki, hogy ott Téged talállak,
vagy a vágyaidat.."

Noshát...
A tegnapi nap az utóbbi hetek egyik legjobb napja volt. Nem történt semmi különös. Talán éppen ezért...
A hivatalos ügyek persze mára maradtak... de ma sem fogom rávenni magam, már érzem.
A mai napban meg az a jó, hogy tegnap Bogárka Siófokon jár és megcsinálta a legjobb képeket, amit láttam Tőle eddig. És amit még írt is hozzá...

Szóval írt... rólam is. Ez fontos volt. Tudom, hogy Ő sem igazán érti, hogy miért, de még én sem, de kellett. Most szégyellem magam kicsit amiatt, hogy ilyen földi dolgok is lehetnek fontosak...
Egyébként jó alakul a nap. Kiderült, hogy nem is lesz olyan gázos ez a hét, mint hittem. Ez megnyugtat. Az viszont nem, hogy ennek ellenére alig tanultam angolra. Úgyhogy nemsokára megyek is tüzet oltani. Nem Kicsim, nem úgy :-) Tanulni megyek.
Vagyis mennék, ha rá tudnám venni magam.
Utálom az ETR-t. Azt is aki kitalálta. És utálom a "hivatalos ügyeket", amik sosem fogynak el.
Szeretem viszont a mai napot. Még sok ilyet. De nem is, jobbat! :-)

A mai nap nagyon jól indult. Vidáman, frissen és üdén. Ahogyan az igazán jó napok indulni szoktak...
Örüljön mindenki a mai napnak!!! :-)

Elolvastam, amit Bogárka írt rólam a lapjára tegnap este. Nagyon jól esik, hogy megtette. Hogy írt rólam is... Mégha egy olyan részletet választott is, ami nem róla szól :-) És most érzem csak igazán, hogy milyen nagy hülye is voltam, amikor kiakadtam a bál miatt. Azok után, hogy én így írtam gregről...

És akkor érezte, hogy minden megváltozott. Hirtelen jött és végigsöpört rajta. Jó volt így. A nyugalommal kezdődött. Nyugalom... igen, valószínűleg ezt hívják végtelen nyugalomnak. És melegség, ami a gyomrából indult és haladt felfelé a mellkasában egészen a hajszálakig és lefelé a lábujjakig. Bizsergetett, melegített, nem fázott már. És ekkor elöntötte az öröm. Az ujjongás, a kacagás és a tánc. És már érezte, hogy lendületesebben szedi a lábait, szinte repül a levegőben, arcát nekifeszítette a szélnek és a szemébe mosolygott a szembe jövő, mogorva embereknek, akik rendre összesúgtak a háta mögött- ritkán látni mosolygó embert az utcákon mostanában. Még a nap is nevetett, amikor néhány napsugarát megtáncoltatta az arcán. Boldog volt. Mert neki sikerült. Igen neki. Lehet, hogy másnak is, rengeteg embernek sikerült már, de most nem az volt a fontos. Hanem hogy megcsinálta. Ő. Egyedül. Akkor is, ha senki nem hitt benne, sőt éppen ezért. Újra és újra végigfuttatta agyán a történteket. Újra és újra érezni akarta a mámort. Ment és boldog volt. És azon gondolkodott, hogy mit fognak szólni. Mindenki. Mindenki, aki nem hitt benne. Most megmutatta! Igen, ő egyedül!
Ekkor várt néhány percet. Leült, lehunyta a szemét. És valami megváltozott megint. Elment. Jó időre megint elment. Pár perc volt csak, de örökre emlékezni fog erre a kis időre. Helyét átvette az elégedettség. Nem volt már kitörő öröm, sem vidámság. Csak jóleső fáradtság. Annak az embernek a fáradtsága, aki elvégezte azt a munkát, ami aznapra megadatott neki. Elvégezte és a nap végén elégedetten ül le a vacsorához. És egy kicsi csalódottság motozott benne: hát ennyi volt csak? Ennyi a jutalom több évért? De nem bánta, hiszen elégedett volt.
Felkelt a padról és újra elindult... hogy végigélje ami ebből a majdnem átlagos napból még maradt.

Sokminden van... Gőzöm nincs hol kezdjem és hogyan kössem össze őket, hogy értelmesnek tűnjön. De nem szenvedek. Írom, ahogy jön.
Először is: tegnap kivirult az élet. Nyugodt lett és vidám. Táncolnivaló :-) Pörögni, ugrálni, nevetni és repülni. Hát megtettem. Miért is ne? Én sem izgatom a szomszédokat, mikor 7 órakor kalapálni kezdenek. Az én életem, az én zeném. És az én boldogságom, másnak a megbocsátása és kedvessége, amitől hirtelen jókedvem kerekedett. Kellett ez már.
És a tegnaphoz tartozik az is még, hogy megláttam az idei év első tulipánjait. Tulipiros, tulisárgák, és látszott rajtuk, hogy még nem a napfény érlelte őket, olyan fajta tulipánok voltak, amik nem szoktak teljesen kinyílni, anélkül hervadnak el, hogy megmutatnák a belsejüket, pedig az a legszebb. Persze, mi genetikusok vettük el ezt is tőlük... De azért már tulipánok voltak...
És arra is rájöttem, hogy nagyon szeretem a fekete-fehéret. Olyan... szívdobogtató, elegáns. Ha egyszer tényleg nagyon sok pénzem lenne, lenne egy ilyen szobám. Egy nappali, fekete-fehéren. És lenne egy másik, csupa pasztell színekkel, még több barnával és meleggel. Olyan bújós, meleg szoba lenne, nagy párnákkal és kandallóval. Igen, a tűz az kell.
És a majdani fiam szobája is fehér lenne. Vennék neki egy nagy rakat zsírkrétát és hagynám, hogy olyanra formálja, amilyen neki tetszik. Ha megunná, lefestenénk és kezdhetné előlről.
És conf, ez a zene tényleg nagyon jó! :-)

Igen, még mindig az a bizonyos furcsa tegnapelőtt...
Muszáj írnom róla. Úgy tisztességes, hogy arról is írjak, amikor hülyeséget csinálok. Még ha akkorát is, hogy még magamnak is nehéz szembenézni vele.
Az történt, hogy összevesztem Bogárkával. Egyszerűen lecsaptam a telefont pont amikor ő őszintén próbálta elmondani az érzéseit. Szó nélkül leraktam. Nem figyeltem rá, csak azzal voltam elfoglalva, hogy nekem milyen rossz, hogy nem ért meg. Semmi más nem érdekelt.
Még életemben nem bántam semmit ennyire. Furcsa, hogy az ember hogy képes 3 hónapnyi kapvcsolatot tönkretenni néhány perc alatt. Azt hittem soha többet nem fog szóbaállni velem... És azt hiszem nagyon hosszú időbe fog telni, mire sikerül majd rendbehoznom a dolgokat. Ha egyáltalán sikerül...

Lehet, hogy többet kellene írnom... néha meg kevesebbet... de leginkább többet kellene írnom az OTDK dolgozatomat, mert ennek nagyon nem lesz jó vége. Hogy fogok így nyerni? Megmondom a bizottságanak a blog címét? :-) Jó poén lenne.
Na de még ennyit csak...
Bogárkával szokás szerint moziban is voltunk. Sweet Home Alabama. A magyar címét azért sem írom ide, hülyén fordították.
Jó film, bár nem tudtam teljes mértékben azonosulni vele. Talán csak azért, mert a felét átbőgtem. Nem a meghatottságtól, hanem az elkeseredéstől. Akkor éppen tetőfokára hágott az elkeseredésem, hogy nem lehetek része Bogárka hétköznapjainak.
De most a filmről kezdtem írni. Meg arról, hogy az embernek vállalnia kell önmagát. Előbb-utóbb úgysem mehet másképp. Úgyhogy az, aki ezt eddig halogatta, itt az ideje, hogy szembenézzenm a valósággal. És azzal, hogy az emberek nem mindig annak látszanak, amik. No igen ám, de melyik is az az igazi én? Ez amit én magam sem tudok eldönteni...

Azt már reggel is tudtam, hogy fura nap... sőt, le is írtam... na de hogy ennyire...
Az történt, hogy a délután hirtelen ingerenciát éreztem, hogy megnézzem a freemail-es leveleim. Ó azok a megérzések... hiába, egy boszorkánytól mit várhat az ember :-)
Szóval megnéztem. És ott várt egy levél a Klub rádiótól, hogy telefonos interjút szeretnének velem csinálni az internetes társkeresésről. Azért éppen velem, mert én vagyok a szerelem.lap szerkesztője.
Úgyhogy felvették azt az interjút. Én meg még mindig nem térek magamhoz. Nem azért, mert olyan nagy dolognak tartom, hanem mert beszéltem nekik Bogárkáról is. Csak úgy... spontán... hiszen ki tudna jókat mondani az internetes társkeresésről, ha nem mi... meg rosszakat is, persze. De az utóbbit mellőztem azért... És már nem nagyon emlékszem, miket is mondtam... biztosan összeakadt néhányszor a nyelvem...
Jóvanna, mégis nagy dolognak tartom.Mégiscsak életem első interjúja...
Aki kíváncsi rá, hallgassa holnap 4-6-ig a Klub rádiót!

Ez megint nem egy átlagos nap.
De talán kezdjük inkább mégis a tegnappal. Vagy a tegnapelőttel...
A függőség kezelése megtörtént, hozzájutottam a heti betevő Bogárkámhoz :-). Most sokkal jobb. Teljes 25 óra együtt. Persze megint kibuktam, sokkal jobban is, mint máskor. Az én hibám volt, ezúton is bocsánat érte, Kedvesem! Rohadtul nehéz egy távkapcvsolat, na... De ha egy ilyen távkapcsolat, akkor mindent megér... Mindegy. Most megint sokkal jobb.
A tegnap hihetetlenül fárasztó volt. Annyira, hogy reggelig sem tudtam kipihenni magam. Holdkórosként jöttem dolgozni.Hogy hová is? Hát ide. Itt az a hír várt, hogy újra kell csinálni azt a munkát, amin hónapokat dolgoztam. Nem mondom, hogy felvidított a hír... De nem. Akkor sem az én hibám. Én úgy csináltam, ahogy kellett. Nem tehetek róla, hogy most meg nem jó. Akkor sem az én hibám.
Közben szorongatnak a határidők egyre jobban. Komoly szervezésbe kerül majd, hogy mindennel végezzek a következő két hétben. Azonnal felhívtam Bogárkát. Ő azt mondta, hogy bizony ezt is meg kell tanulnom. Hogy nem bepánikolni, ha gond van, és nem idegeskedni hogy csak 2 kezem és 24 órám van nekem is. Viszont ezeket az adottságokat ki kell használni, amennyire lehet. Hallgattam rá.:-)
És megkaptam az első idegen véleményét a lapomról, amitől egycsapásra szebb lett a világ. Köszönöm conf !!!!!
És még az a bizonyos róka is előkerült...(lásd: 2003/01/10)

Most nem írok okosságokat. Azért sem.
Megint nincs jó kedvem. Pedig lehet, hogy kellene. De nem szeretem, mikor rossz történik. És mostanában elég sok jut belőle. És akkor is, azért is elegem van már a gondokbol és a szomorúságból. Nem hozok szerencsét, nagyon nem...

Bogárka írt egy novellát... nagyot alkotott, mindenki olvassa el!

Amikor baj van jörülöttem, akkor gyakran ülök a gép előtt és csak böngészek a neten. Eltereli a gondolataim. Mint ahogyan a cset is.
Volt idő, amikor nagyon nagy szükségem volt erre a gondűzőre. Képes voltam éjszakákat ülni a gép előtt és ismeretlenekkel beszélgetni. Így ismerkedtem meg tavaly ilyentájt Greggel is. És ezzel elkezdődött életem talán legfurcsább szerelmi története. Igazából még ma sem tudom, mi történt. Pedig kevés dolog van, amin ennyit gondolkoztam... Nagyjából egy éve...
Levett a lábamról pillanatok alatt. Olyan volt, amilyennek megálmodtam a tökéletest. És amíg ő éppen csak elindult a kettőnket összekötő hídon, én minden olyan megnyilvánulását, ami arra vonatkozott, hogy lehet közöttünk valami tényként kezeltem. Ő még csak ott tartott, hogy szeretne megismerkedni velem, mikor én már a közös jövőnkön gondolkoztam. De nem bántam meg egy percét sem. A mai napig vallom, hogy ahhoz, hogy az ember szeressen valakit nem kell hónapokig tartó ismerettség. Nem kell tudnod hogyan fogja a másik a kávésbögrét, vannak-e ráncok a szemei alatt, mikor nevet ahhoz, hogy szeresd. Elég ha megérzed milyen ember, hogy milyenek az érzései, a gondolatai. És akkor is, azért is ez a legfontosabb. Szerencsére volt alkalmam Greg gondolataiba beletekinteni... még az érzéseibe is kicsit.
Volt egy csodálatos hétvégénk együtt Zakopánéban. Meg előtte-utána pár kedves hét.
Ma már látom, hogy talán nem illettünk volna össze. És azóta mindketten más utakon járunk már. De nem bánok semmit.

Vajon mekkora az esélye annak, hogy valaki ugyanazon a néven születik, mint te? És hogy ugyanazzal kezd foglalkozni? És hogy sikeresebb lesz benne, mint te?
Világ életemben utáltam, ha úgy éreztem a fejemhez dörgölik, hogy nem vagyok elég jó. Hogy jobb is lehetnék... Most aztán megkaptam.
Margaret Mitchell mondta egyszer, hogy ő nem írónő akar lenni. Ő az írónő akar lenni. Ha nem lehet a legjobb valamiben, azzal már nincs is kedve foglalkozni. Én is mindig így voltam ezzel. De most úgy érzem, csak csatát vesztettem, nem háborút.

Megváltozatak a dolgok. Egyszer csak elmúlt. Olyan gyorsan, mint ahogyan jött. Az utóbbi idők rosszkedve, szenvedése, nyűgössége mind-mind tovaszállt. Persze most is hiányzik. Persze most is ideges vagyok a vizsga miatt. De eltűnt a sár és a sötétség. Nem mondom, hogy soha nem fog visszatérni, de én nem fogom hívni, az biztos.
És persze oka van. Mindennek oka van. Csak legfeljebb nem látjuk, nem értjük, de ott van.
Az ok pedig az, hogy végre meghallottam, amit már két hónapja próbál belémsulykolni Bogárka. Hogy tényleg. Hogy igazán. Hogy a világ attól szép, hogy vagyunk egymásnak, és ez nem olyan dolog, amit az ember csak úgy eldob. Hogy ketten minden problémát meg tudunk oldani. És hogy Ő is akarja, igazán. Hogy ez tényleg nem néhány hónapos dolog...
És most megértettem. Talán csak elégszer kellett mondania... Talán csak olyan szavakkal, amiket vártam. Vagy méginkább a viselkedésével kellett bebizonyítania. Hogy még mindig... akkor is, ha rengeteg az akadály...

Éhes vagyok...
Napok óta nem eszek, csak ha már az ájulás fenyeget. Nincs kedvem hozzá. De most éhes vagyok. Úgyhogy eszem is nemsokára...
Már látom azt a helyet, ahol kezd fogyni a kátyú és a sár az úton. Csak a jövő héten fogok odaérni, de már dereng. Remélem nem csak délibáb.

Huh...
Kaptam egy e-mailt... Misitől...
Mindig is érdekelt, hogy az ismerőseim mit szólnak ehhez az írási mániámhoz. Azt gondolom, sokaknak csak innen nyílna alkalma megismerni engem. Már ha érdekli őket... A statisztikát vizsgálgatva nem nagyon érdekli. De nem akarom izgatni magam ezen. Hozzászoktam már az egyedülléthez. Ahhoz, hogy nagyon kevés embert mondhatok barátomnak, sőt igazi barátnak talán csak Bogárkát. De az mindig érdekelt, hogy mit szólnak hozzá, akik olvassák. Eddig csak 2 embertől kaptam visszajelzést, azok nagyon kedvesek voltak.
De ma kaptam egy levelet, ami mindent megváltoztatott. Egy olyan levelet, amiben egy ember, aki egykoron nagyon közel állt hozzám leült, hogy megírja nekem az éréseit erről a lapról. Hogy megköszönje amit ezek a sorok adtak neki.
Csak döbbenten ülök a gép előtt es bámulom a levelet... Jó lenne, ha le tudnám írni, amit érzek.

Telnek a hétköznapok... Lassan, mindig ugyanúgy. Fájdalmasan, küzdelmesen. De hiányzik a sajt a tésztáról, a csoki a süteményről. Hiányzik a napsütés a kacagás, a felhőtlenség... ez lenne az élet? Nem, nem ez. Ez csak most van.

Én is elindultam azon az úton... kicsit döcögős a tempó, de nem baj. Tele van az út kátyúval és sárral, azokkal mind meg kell küzdeni. Talán többel is, mint egy átlagos úton. Sőt, biztos vagyok benne, hogy többel. De én választottam ezt az utat. Mehettem volna a jól kitaposott, kevésbé vadregényes országúton is. De a szívemre hallgattam, és elindultam egy sárga pillangó után, a zúgó patak irányába. Tudtam már akkor is, hogy nem lesz könnyű. De a könnyű dolgok nem nekünk valók. Elvégre amiért nem kell megküzdeni, azt nem is értékeljük. És most megyek... minden lépés kínszenvedés. De néha, nagyon néha jön valami ami segít. És az érzéstől, ami rámtör, hirtelen képes leszek ráfeküdni a szél szárnyaira, kitárt karokkal suhanni a levegőben, hajam lobogtatja a szél, és én csak pörgök, kacagok, érzem a tavasz illatát, képes vagyok beszélgetni a fákkal, és énekelni a madarakkal. Azután vége lesz. Itt hagy és én újra megkapom a köteleimet. Újra alámerülök a sötétségbe. És már csak a szívem mélyén él a felhőtlenség emléke, hogy kitartsak, amíg újra eljön a tavasz.
Szorítsd, a kezem, hogy érezzem, hogy fáj!