És akkor érezte, hogy minden megváltozott. Hirtelen jött és végigsöpört rajta. Jó volt így. A nyugalommal kezdődött. Nyugalom... igen, valószínűleg ezt hívják végtelen nyugalomnak. És melegség, ami a gyomrából indult és haladt felfelé a mellkasában egészen a hajszálakig és lefelé a lábujjakig. Bizsergetett, melegített, nem fázott már. És ekkor elöntötte az öröm. Az ujjongás, a kacagás és a tánc. És már érezte, hogy lendületesebben szedi a lábait, szinte repül a levegőben, arcát nekifeszítette a szélnek és a szemébe mosolygott a szembe jövő, mogorva embereknek, akik rendre összesúgtak a háta mögött- ritkán látni mosolygó embert az utcákon mostanában. Még a nap is nevetett, amikor néhány napsugarát megtáncoltatta az arcán. Boldog volt. Mert neki sikerült. Igen neki. Lehet, hogy másnak is, rengeteg embernek sikerült már, de most nem az volt a fontos. Hanem hogy megcsinálta. Ő. Egyedül. Akkor is, ha senki nem hitt benne, sőt éppen ezért. Újra és újra végigfuttatta agyán a történteket. Újra és újra érezni akarta a mámort. Ment és boldog volt. És azon gondolkodott, hogy mit fognak szólni. Mindenki. Mindenki, aki nem hitt benne. Most megmutatta! Igen, ő egyedül!
Ekkor várt néhány percet. Leült, lehunyta a szemét. És valami megváltozott megint. Elment. Jó időre megint elment. Pár perc volt csak, de örökre emlékezni fog erre a kis időre. Helyét átvette az elégedettség. Nem volt már kitörő öröm, sem vidámság. Csak jóleső fáradtság. Annak az embernek a fáradtsága, aki elvégezte azt a munkát, ami aznapra megadatott neki. Elvégezte és a nap végén elégedetten ül le a vacsorához. És egy kicsi csalódottság motozott benne: hát ennyi volt csak? Ennyi a jutalom több évért? De nem bánta, hiszen elégedett volt.
Felkelt a padról és újra elindult... hogy végigélje ami ebből a majdnem átlagos napból még maradt.