Hideg minden. Borzasztó hideg. Összeomlott minden. Minden ami eddig létezett, ami fontos volt. Eltűnt. Nincs semmi csak az iszonytató hideg. Vége. Vége ennek az életnek és ennek az álomnak. Vége. Egy telefon és összetört. Nincs már semmi. Csak a feketeség és a halál.

Kezdenek összeomlani a dolgok. Minden, amiben eddig hittem, amiben bíztam. Ami eddig tartotta bennem a lelket. Ami miatt érdemes volt számolgatni a napokat. Talán még van remény... egy kicsi kis halvány lángocska. Abban még lehet hinni, még bízni. Ameddig van.

Össze vagyok zavarodva. Túl érzékeny vagyok. És igaza van. És mondja meg nekem valaki, hogy hogyan lehet másmilyennek lenni... Hogyan lehet egy ennyire mélyről gyökerező dolgot megváltoztatni? Akkor ha a legkézenfekvőbb dolog, a megnyugtatás nem működik? Valahogy meg kell változnom ebben is. Muszáj. Nem kergethetem el magamtól azt, akit ennyire szeretek azzal, hogy folyton félnie kell, hogy mit mond a közelemben... hogy folyton attól fél, hogy megbánt... Lehet egy ilyen embert szeretni?
Miért vagyok ennyire bonyolult?

Nincs kedvem hazamenni. Nem újdonság, sosincs. Csak nem igazán tudom megmondani, hogy miért. Valahogy nem érzem jól magam a szüleimnél. Talán mert abban a házban nem lehet magánélete az embernek. Talán a feszült légkör miatt és mert nem csinálhatom mindig azt, amihez éppen kedvem van. Mindegy, mostmár vállaltam, végig kell csinálni.
Közben meg folyamatos rossz érzésem van Bogárka miatt. Tegnap volt egy beszélgetésünk, amit nem nagyon tudok helyrerakni. Talán csak én fújom fel a dolgot, de nagyon furcsa volt az a beszélgetés. Jó lenne megbeszélni, hogy mi is történt, ha hagyná, ha Ő is akarná.

Az utóbbi két nap... Jó volt ám, nem is kicsit :-)
Végre láttam a Blöff-öt. És mostmár meg tudom nézni, amikor csak akarom. De számomra a két nap csúcspontja akkor is a bajai út volt. Kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni Baját, onnan én visszajövök Szegedre, Ő pedig Bonyhádra. Keményen 1 óránk volt Baján és annyira hideg volt, hogy végig nem akaródzott kiszállni a kocsiból sem, utána pedig állva buszoztam hazáig. De így egy órával többet kaptam Belőle. És ott voltak a szélmalmok, amiket sorra lefényképeztünk. És ott volt a fenyves és a gemenci láp is. De nem ez volt a lényeg. A hab a tortán egy mondat volt. Amit nem szabad félreértenem. Nem tudom, hogy hogyan nem kell vagy kellett volna félreértenem. Egyszerűen csak értettem, ahogy nekem tetszett és próbáltam úgy csinálni, mintha nem is jelentene olyan sokat. Pedig jelentett. Egy erős, jól eső érzést, semmihez nem tapasztalhatót. Ha tényleg ez volt a félreértés, és ezt nem kellett volna, akkor sajnálom. De nekem akkor is sokat jelentett. Egy ígéretet, bizonyosságot? Gyomorszorító boldogságot.
És volt egy másik mondat is, amire sokáig emlékezni fogok még erről a hétvégéről. Az a mondat, amiből kiderült, hogy megbeszélték. Hogy elmondta a Testvérének, hogy most dilemma van és gond. Mert ez is azt jelentette, hogy fontos... hogy fontos vagyok.
Ma kaptam egy levelet Zomtól. Két mondat volt csak. Szó szerint idézem. 'Nem kell mindenbe beletörődni, amiben nincs megoldás.Szerintem.' Ennyi volt a levél. A válasz pedig annyi, hogy szerintem sem. Szóval ezek az utóbbi napok fontos mondatai :-)
Most meg kezdődnie kellene a visszarázódásnak a hétköznapokba, de ez most nagyon nehezen megy. Talán azért, mert még nem döntöttem, hogy mikor és hogyan megyek haza a szüleimhez. Talán azért, mert az utóbbi két napban megint úgy kizártam a külvilágot, hogy eszembe sem jutott, hogy rajtunk kívül létezik más és mások is. Talán azért, mert rám tört a fél évente esedékes munkaundor. Ilyenkor egy-két hétig nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy dolgozzak. Utána meg megint teljes erővel vetem magam a munkába. Talán pedig azért, mert most a nyelvvizsgát mindennél fontosabbnak tartom. Vagy leginkább ezek együtt mind beleszámítanak ebbe a hangulatba.

Ja, és az a ............... hó már megint esik. Szerencsére azért nem marad meg, de ha ez így folytatódik, és nem tudunk holnap találkozni, én megőrülök.

Na ezt azért nem gondoltam volna... hogy gond lesz, arról nem volt kétségem. De hogy egy pillanat alatt sikerül majd egyik kedves munkatársamnak aranyos négyzetekké változtatni az OTDK-m karaktereit, és merő gondoskodásból még rá is menteni, arra nem számítottam. Néhány perc teljes pánik után sikerült előbányászni egy régebbi változatot és újraírni a változtatásokat. Ma délután meg ráírom a CD-re.

Borzasztóan fáradt vagyok. Fáj a vállam és a derekam is. Hiába, egy hete nem jógáztam. Nem kellene ennyire elhanyagolni. Ejnye, az a lustaság...

Jé, valaki írt megjegyzést a blogringbe a lapomról. Illetve a lapjaimról :-)

Munka ezerrel. Pörgök, mint a fullerének :-) De csak azért, mert nincs kedvem tanulni. Az olyan unalmas... Nem így kellene hozzáállnom. Talán nem parázok eléggé?
Az OTDK még mindig sehol. De kaptam engedélyt, hogy holnap adjam le. Úgyhogy megnyugtattam háborgó lelkem.
Azt meg jó lenne tudni hogy akkor szerdán Pest vagy Szeged, mert attól függ sokminden elintézni-való.

Persze hogy megint mizéria van az OTDK javításával. Persze hogy nem megy minden simán és már megint én húzom a rövidebbet. Mindegy, ez már ilyen. Már tudtam reggel, mikor felkeltem, hogy ez lesz, meg sem lepődöm. Mindegy, leadom így. Nem érdekel.
Viszont szép lilák a körmeim :-) És már csak kettőt kell aludni a találkozásig :-)
Igy most OTDK javítás helyett inkább blogot írok, és próbálok megnyugodni. Utálom a dolgokat az utolsó pillanat utáni napra hagyni. Dehát amin az ember nem tud változtatni, abba bele kell törődnie. Legalábbis Bogárka mindig ezt szokta mondani.
Egyébként szombaton megbeszéltük a dolgokat. Szokásunkkal ellentétben aránylag nyugodtan és tárgyilagosan. Kiderült számomra, hogy megint csak magamnak gerjesztem a feszültségeket, ő is pontosan ugyanazt érzi, amit én. Csak éppen nem borul ki miatta. Velem ellentétben ugye... És azt is megállapítottuk, hogy mindketten úgy érezzük, ennél több kellene, sehogy sem jó így. Viszont egyikünk sem tudja mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Meg lehet ezt oldani úgy, hogy ne sérüljön a két kis tündér? És ne sérüljön a kapcsolatunk? Jó lenne, ha valaki látná a megoldást. Tegnap úgy gondoltam, megkérdezem Zolit erről, Ő mindig tud szép okosakat mondani, de most nem segített. Teljes a tanácstalanság.
Közben meg újra elkezdtem parázni a nyelvvizsgától...

Átlagos nap... semmi különös. Kivéve azt a mélyen megbúvó kis rossz érzést... mint aki tudja, hogy valami rossz fog következni... vagy mikor néhány percre megfeledkezel valamiről, ami nagyon felkavart, és hirtelen nem is tudod, hogy miért van ez a furcsa érzés. Nem tudom. Talán csak még nem hevertem ki teljesen az utóbbi napokat. Jó lenne, ha itt lenne most Bogárka. Az sokmindent megkönnyítene.

Varsóban az volt a legrosszabb, hogy nem volt kivel megosztani. Hogy teljesen egyedül voltam és hiába utazgattam, próbáltam felfedezni mindent, nem volt kinek megmutatni. Egy darabig, néhány napig még talán jó is ez, de két hónapig... sok volt.

Iszonyat szerelmes vagyok a világ legcsodásabb emberébe! Aki még a hülyeségeim ellenére is szeret...

Pont egy éve...
Egy évvel ezelőtt ilyenkor éppen az új szobámmal ismerkedtem a nagy és hideg Varsóban. Azzal a szobával, ami az otthonommá vált 2 hónapra. De nem is. Nem vált azzá. Csak szerettem volna... Éppen egy éve, hogy elkezdődött életem eddigi legnagyobb kalandja és megpróbáltatása. Hogy megálltam-e a helyem? Ma sem tudnám megmondani. Inkább nem, mint igen. Nagyon más volrt, mint képzeltem. De rengeteget tanultam. Magamról és a magányról. Arról az egyedüllétről, amit nem lehet megszokni soha. Mindent meg lehet, de a fájdalmat és a magányt soha. Ha kínozni akar a sors, mostmár tudja mit kell tennie. De soha nem akarom többé megtapasztalni a magányt. Minden más, ha az embert szeretik...
De a felhők felülről... gyönyörűek voltak...

Megint új feladat... néha már az az érzésem, hogy túlterhelnek...
Néha meg az, hogy utálom, ha nincs mit csinálnom. Bár ez mostanában nem gyakori.
Csak ne olyat kéne tanítanom másnak, amiről nekem sincs fogalmam se.

Reggel...
Még mindig szakad a hó. Mostmár nem érdekel. A hetemet már úgyis elszúrta. Legalább szép. Most pont úgy esik, mint azokban a felrázós gömbökben szokott esni. Kivéve, hogy abban csak néhány másodpercig tart.
Jól indult a reggel. Azt hiszem rá fogok szokni, hogy korán jöjjek be dolgozni. Itt 9-ig nincs senki,ilyenkor lehet nyugodtan netezni, felkészülni az utána következő zűrzavarra. Kellemes.

Na, most aztán tényleg nagyon büszke vagyok magamra. Azt gondoltam, egy hetet is el kell majd szöszmötölnöm az OTDK dolgozatomon, mire kész lesz. Erre ma reggel kiderült, hogy hétfőig le kell adni. Őrült iramban fogtam hozzá a dologhoz és végeztem is egy fél nap alatt. Ráadásul az előadásom is elég jól sikerült (Barni nem volt ott, mázlista vagyok), így azzal sem volt semmi gáz. Pedig most tényleg csak improvizáltam, egyáltalán nem készültem előtte. Ügyes vagyok, na... :-)
Az egyetlen dolog, ami elszomorít, az viszont nagyon, a hó. Nem érdekelne az egész, de megint ez az, ami meghiúsítja a találkozást Bogárkával. És elegem van már belőle, hogy folyton ez van. Hogy sosem lehetünk együtt. Sok szenvedő estét fog ez még nekem okozni a jövő hétig. Ráadásul semmivel sem leszünk közelebb a megoldáshoz jövő hét elején. Mert a hó miatt Ő sem tudja intézni a dolgait. Utálom az egészet!!!!!!!!!!!

Olvasok... Bogárka régi leveleit. Hányadszor is? Ki tudja. De muszáj egy részletet megosztanom veletek. Így csak az én kedvesem tud írni.

"Köszönöm amit írtál! Ha tetszik amit írtam, tégy vele belátásod
szerint. ugyan úgy a tiéd is.. Neked szól, Te vagy a múzsája.
Talán többi ez, mint apró homlokcsóka válság, vagy az öröm idején,
talán épp Te vezeted a kezem, a kusza gondolatok és villódzó monitor
előtti billentyűzeten. Nekem csak engedni kell, hogy érezzem azt az
érzést, amit minden percben adsz, ami már körülvesz és átvezet a
valóságból az álmokhoz.
Ha csak percekre feledni tudom, hogy ki vagyok, akkor már is máshol
járok, messze innen, valahol, ahol nem csak kék az ég, de vörös is
néha, olyan vörös, minta vágy. A föld nem a fűtől zöld, hanem, mert az
összes irigységet oda tapostak bele az emberek. A levegő, nem
virágillatú, hanem "ősz szaga van", mikor az erdőt járhatod, bokáig
az avarban,a mi még nem halott, de már nem is a fát öltözteti
naplementesárgába.
Jó itt Veled, ahol van más is, nem csak mi, de úgy tudunk elmenni
egymás mellett, hogy mások ismeretlenül is visszaköszönnek,
mosolyukkal, vagy csak egy biccentéssel és nem érzed, hogy ezzel
megzavarnak minket akár egy csók közben is.
Ez ami világunk, ami másokét keresztezi, de nem akadályozza.

Csak az átkozott ébredés ne lenne, mikor a valóság küszöbén csetlek
botlok. Szárnyaim lassan leszáradnak, de lábamon még nem tudok
megállni,mint a párórás kis csikó...
A szemem sem ehhez a fényhez szokott hisz fentebb szikrázóbban süt a
nap, de jobban át is ölel.

De megint hagytam lelkem elkalandozni, arrafelé, amik igazából, nem
lehetnek érdekesek. Mert leírva megcsonkolom, az érzést,a mi meg nem
fogható, el nem érhető, csak ha ott vagy és engeded, a lelkednek, hogy
csodáld, vagy épp az álom engedi, hogy csodálhasd...

Szeretlek, mi tagadás, sokban eltereli ez a figyelmem más dolgokról,
de segít felfedezni mást is. Kulcsot ad olyan csodákat rejtő apró
szelencékhez, amik között jártam eddig is, de nem volt kedvem
leporolni, mert nem sejtette velem senki, hogy ott Téged talállak,
vagy a vágyaidat.."

Noshát...
A tegnapi nap az utóbbi hetek egyik legjobb napja volt. Nem történt semmi különös. Talán éppen ezért...
A hivatalos ügyek persze mára maradtak... de ma sem fogom rávenni magam, már érzem.
A mai napban meg az a jó, hogy tegnap Bogárka Siófokon jár és megcsinálta a legjobb képeket, amit láttam Tőle eddig. És amit még írt is hozzá...

Szóval írt... rólam is. Ez fontos volt. Tudom, hogy Ő sem igazán érti, hogy miért, de még én sem, de kellett. Most szégyellem magam kicsit amiatt, hogy ilyen földi dolgok is lehetnek fontosak...
Egyébként jó alakul a nap. Kiderült, hogy nem is lesz olyan gázos ez a hét, mint hittem. Ez megnyugtat. Az viszont nem, hogy ennek ellenére alig tanultam angolra. Úgyhogy nemsokára megyek is tüzet oltani. Nem Kicsim, nem úgy :-) Tanulni megyek.
Vagyis mennék, ha rá tudnám venni magam.
Utálom az ETR-t. Azt is aki kitalálta. És utálom a "hivatalos ügyeket", amik sosem fogynak el.
Szeretem viszont a mai napot. Még sok ilyet. De nem is, jobbat! :-)

A mai nap nagyon jól indult. Vidáman, frissen és üdén. Ahogyan az igazán jó napok indulni szoktak...
Örüljön mindenki a mai napnak!!! :-)

Elolvastam, amit Bogárka írt rólam a lapjára tegnap este. Nagyon jól esik, hogy megtette. Hogy írt rólam is... Mégha egy olyan részletet választott is, ami nem róla szól :-) És most érzem csak igazán, hogy milyen nagy hülye is voltam, amikor kiakadtam a bál miatt. Azok után, hogy én így írtam gregről...

És akkor érezte, hogy minden megváltozott. Hirtelen jött és végigsöpört rajta. Jó volt így. A nyugalommal kezdődött. Nyugalom... igen, valószínűleg ezt hívják végtelen nyugalomnak. És melegség, ami a gyomrából indult és haladt felfelé a mellkasában egészen a hajszálakig és lefelé a lábujjakig. Bizsergetett, melegített, nem fázott már. És ekkor elöntötte az öröm. Az ujjongás, a kacagás és a tánc. És már érezte, hogy lendületesebben szedi a lábait, szinte repül a levegőben, arcát nekifeszítette a szélnek és a szemébe mosolygott a szembe jövő, mogorva embereknek, akik rendre összesúgtak a háta mögött- ritkán látni mosolygó embert az utcákon mostanában. Még a nap is nevetett, amikor néhány napsugarát megtáncoltatta az arcán. Boldog volt. Mert neki sikerült. Igen neki. Lehet, hogy másnak is, rengeteg embernek sikerült már, de most nem az volt a fontos. Hanem hogy megcsinálta. Ő. Egyedül. Akkor is, ha senki nem hitt benne, sőt éppen ezért. Újra és újra végigfuttatta agyán a történteket. Újra és újra érezni akarta a mámort. Ment és boldog volt. És azon gondolkodott, hogy mit fognak szólni. Mindenki. Mindenki, aki nem hitt benne. Most megmutatta! Igen, ő egyedül!
Ekkor várt néhány percet. Leült, lehunyta a szemét. És valami megváltozott megint. Elment. Jó időre megint elment. Pár perc volt csak, de örökre emlékezni fog erre a kis időre. Helyét átvette az elégedettség. Nem volt már kitörő öröm, sem vidámság. Csak jóleső fáradtság. Annak az embernek a fáradtsága, aki elvégezte azt a munkát, ami aznapra megadatott neki. Elvégezte és a nap végén elégedetten ül le a vacsorához. És egy kicsi csalódottság motozott benne: hát ennyi volt csak? Ennyi a jutalom több évért? De nem bánta, hiszen elégedett volt.
Felkelt a padról és újra elindult... hogy végigélje ami ebből a majdnem átlagos napból még maradt.

Sokminden van... Gőzöm nincs hol kezdjem és hogyan kössem össze őket, hogy értelmesnek tűnjön. De nem szenvedek. Írom, ahogy jön.
Először is: tegnap kivirult az élet. Nyugodt lett és vidám. Táncolnivaló :-) Pörögni, ugrálni, nevetni és repülni. Hát megtettem. Miért is ne? Én sem izgatom a szomszédokat, mikor 7 órakor kalapálni kezdenek. Az én életem, az én zeném. És az én boldogságom, másnak a megbocsátása és kedvessége, amitől hirtelen jókedvem kerekedett. Kellett ez már.
És a tegnaphoz tartozik az is még, hogy megláttam az idei év első tulipánjait. Tulipiros, tulisárgák, és látszott rajtuk, hogy még nem a napfény érlelte őket, olyan fajta tulipánok voltak, amik nem szoktak teljesen kinyílni, anélkül hervadnak el, hogy megmutatnák a belsejüket, pedig az a legszebb. Persze, mi genetikusok vettük el ezt is tőlük... De azért már tulipánok voltak...
És arra is rájöttem, hogy nagyon szeretem a fekete-fehéret. Olyan... szívdobogtató, elegáns. Ha egyszer tényleg nagyon sok pénzem lenne, lenne egy ilyen szobám. Egy nappali, fekete-fehéren. És lenne egy másik, csupa pasztell színekkel, még több barnával és meleggel. Olyan bújós, meleg szoba lenne, nagy párnákkal és kandallóval. Igen, a tűz az kell.
És a majdani fiam szobája is fehér lenne. Vennék neki egy nagy rakat zsírkrétát és hagynám, hogy olyanra formálja, amilyen neki tetszik. Ha megunná, lefestenénk és kezdhetné előlről.
És conf, ez a zene tényleg nagyon jó! :-)

Igen, még mindig az a bizonyos furcsa tegnapelőtt...
Muszáj írnom róla. Úgy tisztességes, hogy arról is írjak, amikor hülyeséget csinálok. Még ha akkorát is, hogy még magamnak is nehéz szembenézni vele.
Az történt, hogy összevesztem Bogárkával. Egyszerűen lecsaptam a telefont pont amikor ő őszintén próbálta elmondani az érzéseit. Szó nélkül leraktam. Nem figyeltem rá, csak azzal voltam elfoglalva, hogy nekem milyen rossz, hogy nem ért meg. Semmi más nem érdekelt.
Még életemben nem bántam semmit ennyire. Furcsa, hogy az ember hogy képes 3 hónapnyi kapvcsolatot tönkretenni néhány perc alatt. Azt hittem soha többet nem fog szóbaállni velem... És azt hiszem nagyon hosszú időbe fog telni, mire sikerül majd rendbehoznom a dolgokat. Ha egyáltalán sikerül...