Fáradt vagyok máris. De nyugodt. Most. Aztán percek alatt változik.
Kefalonia nagyon jó volt, pihenős, nyugodt. Nem hszem, hogy lesz időm beszámolót írni róla... az idő lehetett volna jobb.
Este meglátogattuk Juditot, amíg még egyben van. Jó volt látni.

Izgalmas időszak ez.... nyaralás, de már a kapuban az új kihívások, az új világ. Sok-sok feladat, rengeteg szépség de benne a bukás lehetősége is. Kicsit félek kockáztatni... kicsit meg nem. Bárcsak tudnám, melyik út a helyes, ebben a kereszteződésben... tudom, tudom... pont az ellenkező irányba menjek, mint amiről azt gondolom, hogy jó lesz.

Holnapután reggel irány Kefalónia. Pihenés, tenger...
Csak most még kicsit nehéz elszakadni...

Sors Tamás ma 100m-es pillangóúszásban világcsúccsal olimpiai aranyérmes lett.
Aki itt és most olvassa először a hírt, ne lepődjön meg, ebből nem csinált szenzációt a média. A futamot még csak nem is közvetítették. A hírek legfeljebb egy rövid félmondattal számoltak be róla.
MIÉRT? Miért kisebb szenzáció Magyarországon az egyik olimpiai aranyérem, mint a másik? Miért nem vagyunk büszkék egy olyan emberre, aki leküzdve azt az akadályt, hogy születési rendellenesség miatt az egyik karja nem fejlődött ki rendesen? Nem egy nyomorult önmagán kesergő alkoholistává vált, hanem a világ legjobb úszójává? Ez miért nem fontos? Ő miért nem példakép?
Miért van az, hogy bárhová mégy Európában, tolókocsis embereket látsz a parkokban, közintézményekben, utcán? Miért nem látsz itthon? Elárulom, nem azért, mert kevesebbenen vannak itthon... hanem mert ott normális életet élhetnek.
Mert ebben az országban a boldogság és az emberi lét az egészség függvénye. Aki beteg, az már élő halott.
ÉS EZ NEM FONTOS?

Csoportbuli újra. Kicsit nagyobbra hízott társasággal, de nem baj, ez csak használt az összejövetelnek. BTCS-s kirándulás. Most így hívják. Verőcén voltunk a Csattogóvölgyben, sok ember nagy helyen :-) Nagyon jó buli volt. Rég nem voltam ilyen felszabadult, enyire felejtős. Itthonhagytam a valóságot, minden gondjával együtt. Két nap felhőtlenség.
És most itthon is minden szebb, világosabb és boldogabb.

Holnap nem csak egy új hónap kezdődik. Talán butaság 30 évesen is még iskolaévekben számolni az időt, de számomra tényleg nem volt olyan régen... Szóval holnap kezdődik az új év új ígéretekkel és lehetőségekkel. Jó lenne kihasználni őket. Jó lenne, ha hinni tudnék megint az új évi fogadalmakban, mert megkönnyítené számomra legalább a mai napot. Mert ez tipikusan olyan nap, amior az ember még egyszer utoljára bűnözni akar, mielőtt, jó útra tér. Persze nem létezik egyik napról a maásikra változás. Hosszú-hosszú munkával változhat csak az ember. De hátha... hátha most érik be a hosszú munka gyümölcse. Talán holnaptól lelassul az idő, és mindenre, de leginkább mindenkire jut, akire csak szeretném. Egy kicsi talán néha magamra is. Hogy újra tudjam ki vagyok, és miért vagyok. És sok-sok olyan emberekre, akik fontosak.
És holnaptól talán rend lesz itthon is. És a fejemben is.
És holnaptól nem fogom őrületbe kergetni a szeretteimet. Meg fogom hallani a hang nélküli jajjkiáltásukat, amikor már túl messzire megyek. Amikor az érzelmek hajtanak egyre mélyebbre. És hallgatni fogok a bennem lakó nagylelkű tündérre is. És holnaptól szavak nélkül is tudni fogom, hogy mire vágynak az emberek, nem leszek gonosz, rosszindulatú és türelmetlen velük. És nem fogok senkit elhanyagolni, akinek fontos vagyok....
Istenem, tudom, hogy mindig csak kérek, de olyan jó lenne....

Jajj, úgy érzem sehová sem haladok megint. Pedig csak 2 napot lazsáltam, de már megint tornyosulnak a felhők, hallom a villámokat. Ma elhatároztam, hogy csak 4 dolgot csinálok egyszerre, a köztes időben akkor talán lesz isdőm elintézni pár dolgot és idegbajt sem kapok, amikor 8 inkubációs idő jár le egyszerre. De rá kellett jönnöm, hogy akkor sem tudnék 4-nél többet csinálni, ha akarnék, szinte egy perc időm sem volt. Na jó, egy perc volt, ez alatt megnéztem a hétvégi időjárást és hogy hány km-re van a görög, tengerpart, tényleg csak egy perc volt, de Andi mindjárt kiszúrta, hogy megyünk valahová. Jól lebuktam. Na de senki sem lehet tökéletes... remélem.

Tegnap teljesen lemerültem. Az utóbbi hetek-hónapok állandó rohanása, aggódása megtette hatását. De este volt egy nyugis, beszélgetős óránk a tüzépen, majd egy hangulatos, trécselős vacsora, egy hatalmas alvás... kezdek magamhoz térni. Ma még 6-ig hajlandó vagyok aktívkodni, de utána semmi. Hétfő reggelig nem vagyok hajlandó dolgozni. Nem is emlékszem, mióta nem volt ilyen napom.
De az igazi az lenne, ha végre el tudnánk utazni. Nem is tudom, mit oda nem adnék egy hét nyaralásért.

Nos, a hivatalos ütemterv a következő (annyira hivatalos, hogy az Oktatási Minisztériumnak vállaltam):
2008. november: szigorlat
2009. január: cikket elküldeni (addig azt meg kell írni, a munkának legalább felét meg kell csinálni)
2009. február: nyelvvizsga (addig még meg kell tanulni németül :-)
2009. május: házi védés
2009. június:disszertáció leadása (addig még meg kell írni)
2009. október: védés

Normális vagyok?

Elindítottam a doktori folyamatot. Nagy lépés ez, innentől ketyeg az óra. Sosem gondoltam volna, de megváltozott a hozzáállásom mindenhez... haladni, haladni, haladni.
A nyár meg telik. Nélkülem. Tudom, tudom, ne panaszkodjak. De mégis. Olyan jó lenne... olyan jó lesz! Ha nem most, akkor előbb-utóbb úgyis.

Lehet mégsem tudok szabadulni a blogolás szenvedélyétől. De még inkább lehet, hogy hóbortos vagyok, aki mindig más célokat hajt, de csak nagyon kevés olyan van, amit egyfolytában akar.
A mostani írási kedv miatta van, ritka az ilyen ember. Mondhatni kincs. Jó érzés olvasni. Újra és újra visszatévedek a lapjára, szemezgetem a gondolatait. A kéktúrásokat pedig használom. Merthogy vasárnap megyünk. Még nem tudom hová, de jó lesz, az biztos. Nem lehet más hónapok óta tartó "bezártság" után.
Majdnem kész a cikk. Lagalábbis az a része, amit egyelőre meg tudok szülni. Holnap, legkésőbb holnapután oda akarom adni Gábornak, hogy továbblendítsen a befejezés felé. Piros betűs ünnep lesz az a nap is, amikor megjelenik. Mérföldkő.

Valami baj van, érzem. Nem tudom a pontos eredetét meghatározni, de valami nem stimmel. Bárcsak tévednék.

Az ember átértékeli kapcsolatait és értékeit, amikor az összes barátja elfeledkezik a szülinapjáról...

Szabadság, szerelem. Ritkán esik meg mostanában, hogy egy film ilyen hatással legyen rám. És főleg úgy, hogy egy általam eddig vörös libának tartott nő játsza a főszerepet. És sorra érnek a meglepetések... Úgy látszik, a barnaság sokat számít. Vagy a merész, őnvállaló szerep. "Hogy látva lássanak, hogy látva lássanak..."

Sosem voltam az a főnök típus. Nem vagyok elég kemény hozzá. Ezt ma is sikerült bebizonyítani. Mégha valakit nem is kedvelek különösebben, akkor is nehéz neki rossz hírt mondanom. Kicsit hibásnak is érzem magam. Lehet többet kellett volna tennem.
De majd este hejrehozoma hangulatom- lengyel vendégünket, Jakobot elvisszük vacsorázni a Gringosba. Alakítom a nemzetközi kapcsolatrendszert- így is nevezhetjük. És tök jó érzés jó házigazdának lenni.

Meghalt az egyik általános iskolai barátnőm. Autobaleset, itt Szőregen. Egy furgon áttolta az autót a szembe sávba, ahol egy kamion belerohant. Múlt szerdán, pont 27-én.
Ennyi az élet...

Tegnap láttuk Az Operaház fantomját. Maga a darab is nagyon jó volt, de a díszlet, a látvány teljesen lenyűgöző. 3 évig tartott, mire tudtam jegyet szerezni, de megérte. Egyébként is nagyon jó napunk volt. Ez után a hétfő elég keserves.

Csináltam egy ajándékot. Egy meglepetést. Olyat, amit most már nem is titkon, én is szeretnék magamnak. Megszerveztem mindent, jobban izgultam, mint az utóbbi években bármikor. És arra nem képes, hogy használható állapotban legyen holnap, hogy valóra válthassuk. A héten az első közös estén lenne... Hát ennyire rossz velem? Ennyire nem látja, mennyire szenevedek az egyedül-estéktől?

Időnként úgy szeretnék csinálni valami őrültséget, amit nem kell megmagyarázni, csak élvezni, hogy mennyire jó, izgalmassá tenni a mindennapokat, hogy legyen min mosolyogni, amikor esik, legyen mit várni, amikor lassúak a percek.
Mint esernyővel leugrani egy toronyból, vagy csak azért csinálni valamit, mert tudni akarom milyen.

Ma a Blues Kerben ebédeltünk a lányokkal, mivel úgy gondoltuk, ennyit igazán megérdemlünk, hamár nincs kajálda, és mindannyian lusták voltunk főzni a hétvégén. Na ebből 2 órás ebédszünet lett, mivel utána még meg kellett kóstolni a szomszéd kávézó isteni élénkítőit, és a napsütötte, süppedős narancssárga kanapétól nehéz volt szabadulni. De isteni jól éreztem magam, tőlem akár szokássá avandzsálhatnánk az ebéd ezen formáját. Nesze neked munkakedv... De Judit bejelentette az amerikai utat Dórának is- mire ő félrenyelte a forró csokit.
Szép ez a mai nap...

Ja, és a Legyek ura a végletekig unalmas volt. Nagyon jó gyerekszínészek, de a könyv hangulatából semmit nem adott vissza.

Igazán csodásan szép ez a mai nap. Amikor már délelőtt 10-kor megvan az adott napra adagolt sikerélmény, hogyan is lehetne rossz kedve az embernek? Békés, pénteki hangulat. Kár, hogy a hétvége is köznapi lesz most. És végre süt a nap!
Este pedig Golding: Legyek ura, Bárkaszínház. A kritikák alapján nagyon várom...

Nagyon kellemes napunk volt tegnap, bár majdnem kudarcba fulladt az egész. Mikor elindultunk Szegedről százágra sütött a nap, 3-szor öltöztem át, mire megtaláltam az ideális lenge ruházatot. Kecskemétem már szakadt az eső, Szentendrén pedig- ahová indultunk- 18 fok volt és minden csupa víz. Elkeseredetten indultunk visszafelé, de szerencsére eszembe jutott a Jövő háza, úgyhogy bementünk oda. Ajánlom mindenkinek felnőt fejjel is, mi simán eltöltöttünk bent 5 órát, pedig csak a legérdekesebb dolgokat néztük meg, próbáltuk ki. Norbi szerint nem is én lettem volna, ha nem hagyok el valamit: valami hülye mágneskártyát adtak a belépőhöz, egy sor számítógépes program csak azal működött- persze, hogy otthagytam az egyikben. De ezt is szerencsésen megoldottuk. Megnéztük az ARC kiállítást, utána vacsora a kedvenc Isten háta mögötti éttermünkben, és már este volt.
Ma megint munka... immár a Portugálok nélkül. Nekem fognak hiányozni, bár nem hiszem, hogy ez fordítva is igaz. Megint megerősödött bennem a tudat, hogy a nyitottségomon, a kommunikációs képességeimen javítani kellene. Lenne mit.

Egy hetet töltöttünk Santorini csodás szigetén. Az utinaplóm:

Sanorini, 2006. június 25-július 2.

Első nap.
A gépünk délután 5-kor indult Ferihegyről. Jó rohanós délelőttünk volt, de szerencsére mindent sikerült gyorsan elintézni, negyed 4-re már a reptéren voltunk. De mint kiderült, utastársaink megint megelőztek minket, mi vettük át utoljára a jegyet az Apollón travel pultjánál, és a check-in pultnál már végtelen hosszú sorok kígyóztak. Viszont most az egyszer sikerült jó sort választani, így nemcsak az a luxus adatott meg, hogy egymás mellett üljünk, de ráadásul az ablak mellett tehettük mindezt. Elbúcsúztunk anyuéktól és már húztunk is be a senki földjére, ahol már kezdett erőt venni rajtunk a "nyaralás érzés". Elnézelődtük a boltokban, és pár perc múlva már azt vettük észre, hogy megvolt a last call a gépünkre. Rohantunk a pulthoz, aholis kiderült, hogy ez nem a mi gépünk, a Travel Service is indított egy gépet Heraklionba pár perccel a miénk előtt. A nagy izgalomra ittunk egy sört, és már szálltunk is fel a repülőre. Ahol kijelentették, hogy fél órát kell várnunk a felszállással, mert a Heraklioni légtér tele van. Nem nagyon értem, hogy honnan tudták, hogy 3 óra múlva, amikor odaérünk, akkor is tele lesz, mint ahogy azt sem, hogy ha mindig tele van ilyenkor, akkor miért megy ilyenkor a charter. Na mindegy. Mikor leszálltunk Krétán, nekünk is ki kellett szállni, egy tranzitváróban voltunk kb. fél órát, mikor betereltek bennünket a buszokba és elindultunk a géphez. Illetve csak indultunk volna, ugyanis újra visszatereltek minket a váróba azzal, hogy kis gond akadt a géppel, de nyugi, 5 perc és elintézik. Persze az 5 percből 45 lett, és a gépen derült ki, hogy a görögök túltankolták a repülőt, ezért nem tudott volna Santorinin leszállni, vissza kellett varázsolni a kerozint. 20 perc repülés után értünk Santorinire, 2 óra késéssel. A leszállás elég kalandos volt, a szél dobálta a gépet, és végig úgy éreztük, a vízre fogunk leszállni, a kifutópálya a vízben végződik.
Szerencsére utána minden rendben volt, meglepően kellemes apartmant kaptunk (Mary), ájultan zuhantunk ágyba.

Második nap.
Reggel jól elaludtunk. Negyed 10-kor ébredtünk fel, 10-ig volt reggeli, de még fogalmunk sem volt hol. Gyorsan összekaptuk magunkat, megkerestük a Vénusz hotelt, ahol a reggeli volt. Az egyik felszolgálónak mondtuk, hogy kik vagyunk, de fogalma sem volt semmiről, azt mondta, a reggeli csak a hotel vendégeinek van. Felhívtam a képviselőnket, aki azt mondta, mindjárt intézkedik, várjuk ott ahol vagyunk, mindjárt küld valakit. Persze senki sem jött, felhívtam újra a képviselőt, aki nem értette, miért nem rendeződött még az ügy. Aztán egyszercsak azt mondta a nő, akivel eddig hadakoztunk, hogy együnk. Összeszedtük a maradékokat, így legalább nem korgott a gyomrunk, de nem győzött meg minket a helyzet arról, hogy holnap is lesz reggelink.
11-re elmentünk a fejtágításra, befizettünk a csütörtöki vulkántúrára, de a többi nem nagyon hatöt meg minket. Elmentünk inkább útikönyv, sapka és robogó után vadászni. Hihetetlen, de találtunk magyar nyelvű Santorini könyvet. Otthon egy sincs, amiben 1 oldalnál több lenne erről a szigetről, itt pedig egy egész kötet...
A robogóbérlésnél azt mondták, hogy épp nincs 125 cc-s motorjuk, ezért kapunk egy choppert ugyanazért a pénzért, és holnap kicserélik robogóra. Mikor megláttuk a motorunkat, és kiderült, hogy egy hétre csak 20 euróval több, mint a robogó, azonnal döntöttünk: ez kell egy hétre.
Új szerzeményünkkel elindultunk felfedezni a szigetet, Csak mentünk, teljesen céltalanul. Eljutottunk Firáig, de megtekintését későbbre halasztottuk. Perissában meg akartunk mártózni a vízben, de olyan hideg volt, hogy csak térdig merészkedtem bele. Megnéztük a Red Beachet is, tényleg egészen drámai. Késő délután már csak a panorámát volt erőnk bámulni. Visszamentünk az apartmanba, pihentük egy órát, majd utánanéztünk a vacsorának, ugyanúgy a Vénuszban. Meglepően gördülékenyen ment a dolog, azonban a kaja a legnagyobb jóindulattal sem volt jónak, sem bőségesnek tekinthető. Örültünk, hogy Perissában nem hagytuk ki a gyrost.


3. nap
Reggeli után (ami akkor sem volt jobb, ha időben mentünk) felmentünk megnézni az ókori Thirát. Megint hálát adhattunk az égnek és az eszünknek, hogy erős motort béreltünk, a macskaköves szerpentin nem lehet egyszerű egy kis robogóval. Fent olyan hihetetlen erős szél fújt, hogy szinte kapaszkodni kellett, hogy el ne vigyen. De a kilátás csodálatos volt. Már azért megérte.
Utána az egész napot a mesés Firában töltöttük. Beültünk egy étterembe a kalderán, megkerestük a kereskedelmi kikötőt, de most nem volt bent csak 2 kis komp. Utána nagy nehezen megtaláltuk a "belvárosi" kikötőt is, és úgy döntöttünk, lemegyünk lépcsőn, felfelé pedig a felvonót választjuk. Nem is lett volna olyan nagy gond a lépcsőzés, ha nem hatotta volna át az utat a már-már elviselhetetlen szamár szar szag. Gondolhatjátok, hogy ahol majd' száz szamár "parkol" egész nap, és termékeiket egész nap tűzi a nap.. gyomorforgató volt. Pedig épp akkor dicsértük meg a görögöket a tisztaságért.
Megnéztük az régészeti múzeumot is, nem volt rossz, de semmi extra, kivéve talán a módszert, hogyan rekonstruálták a fából készült tárgyakat: az elkorhadt fa helyén maradt üregeket kiöntötték gipszből.
Hazafelé még felmentünk a Kamarit és Perissát elválasztó nagy hegyre, majd pihentünk egy kicsit és irány a vacsora, ami még rosszabb volt, mint előző este. Levezetésképpen végigsétáltunk Kamari parti sétányán, majd nyugovóra tértünk.

4. nap
Az egész napot Oiaban töltöttük. Elsétálgattunk a házak között, Ouzot ittuk a teraszokon, megnéztük kikötőt. A Fira Oia úton felfedeztük az üzeneteket, ezért lementünk a partra fehér kavicsot keresni, majd mi is kiraktuk a magunk feliratát. Délután visszajöttünk Kamariba, és kipróbáltuk az Index fórumon sokat dicsért Gyros Time-ot. Mondhatom, hatalmas csalódás volt. Egész Santorinin nem tapasztaltunk még ilyen bunkóságot, mint ebben a talponállóban. A bajszos tulaj tényleg ott volt, de fontosabb volt neki a beszélgetés, mint a kiszolgálás. Egy nagyképű flegma rasztahajú szolgált ki minket, nagyon nagy úr volt. Még az útszéli lakókocsis is sokkal emberibb volt ennél. A gyros jó volt, de semmi extra.
Este visszamentünk Oiaba megnézni a naplementét. Kerestünk egy éttermet, ott vacsoráztunk, közben szép lassan lement a nap. A taps sajnos elmarat, legalábbis az étterem vendégei közül csak én tapsoltam. Megint iszonyatos szél volt, az étterem fél pohárkészletét összetörte, és szenvedtem a hajamtól. A naplemente viszont szép tényleg volt.

5. nap
Elmentünk megnézni a vulkánt az utazási iroda által szervezett úton. A vulkán valóban lenyűgözően nézett ki, különösen a partvonala, még a hajóról. Felmentünk az 1956-ban létrejött kráterekig, ahol még érezni lehet az aktivitást, azonban nem volt időnk megvárni, ugyanis rohanni kellett vissza a hajóra. Utána a meleg vizű forrásokhoz vitt a hajó, amelyek a vulkáni működés miatt melege. Én nem úsztam be, mert nagyon messze állt meg a hajó, és csak fél órát hagytak arra, hogy valaki beérjen és vissza, ami nagyon rövidnek tűnt. És valóban, az úszó társaság egy része még a felénél sem tartott az odaútnak, amikor már kürtölni kezdett a hajó. Persze a legtöbben nem törődtek vele, mentek tovább, a végén azonban az egész inkább úszóversenyhez hasonlított....
Végül a hajó elvitt minket a szembe szigetre egy halászfaluba, ahol viszont 2,5 óránk volt, ami alatt majdnem meghaltunk az unalomtól.Nem értem, hogy mi a jó égnek kellett ennyire sietni, ha egy teljesen érdektelen kikötőben ücsörgünk órákat... Nem mentünk fel a hegytetőn található faluba, mert nem találtuk érdekesnek, és a többiek elbeszéléséből kiderült, hogy valóban nem is az. A másik indok az volt, hogy Firában már elegünk lett a szamár ürülék mindent átható szagából. Beültünk egy helyi tavernába enni, és rá kellett jönnünk, hogy nem a Gyros Time-ban a legszörnyűbb a kiszolgálás. Norbi kért egy ouzót, mire kihoztak neki egy üveg (2dl) ouzót úgy magában, víz nélkül, melegen, egy olyan üvegben, ami csupa por volt, mintha 10 éve a polcon lenne. A kaja is rémes volt... a kiszolgálásról nem is szólva. Kardhalat ettem és töltött paradicsomot.
Amikor hazaértünk, semmihez sem volt kedvünk, elmentünk a Vénuszba vacsorázni, majd lefeküdtünk.

6. nap
Délelőtt elmentünk megnézni a világítótornyot, majd vissza kellett jönnünk az apartmanba, mert nem töltöttem fel az elemeket a fényképezőbe. De egyébként sem tudtunk mit kitalálni... rá kellett jönnünk, hogy kezdünk unatkozni Santorinin. Elmentünk, ettünk egy gofrit, majd nagy nehezen rászántuk magunkat, és elindultunk Red Beach felé, hogy strandoljunk kicsit. Igen, jól hallottátok. Amit csak végső unalmunkban szokunk megkockáztatni. Ott töltöttük az egész délutánt, leginkább olvastunk.
Vacsorázni Firába mentünk, közben megnéztük a naplementét, megint csodálatos volt.

7. nap
A nap nagy részét azzal töltöttük, hogy végigjártuk a legszebb helyeket a szigeten. Az előző napokban sokszor elátkoztam az állandó szelet, ezen a napon azonban megtudtam, hogy milyen, amikor nem fúj. Mire délután újra a Red Beach-nél kötöttünk ki, már egyáltalán nem találtam olyan jéghidegnek a vizet. Talán sosem esett még ilyen jól a tenger.
Este megkóstoltuk a "meat balls in tomato souce" nevű helyi jellegzetességét, és abszolút kedvencünk lett.

8. nap
Délig kellett elhagynunk a szobát, és annyira letört minket a búcsúzás, hogy kihagytuk az utolsó reggelit. Helyette elmentünk abba az étterembe, ahol először ettünk. Megkóstoltam a moussaka-t, nem volt ehetetlen, de nem lesz a kedvencem. Utána elmentünk a világítótoronyhoz, melyet kétségkívül a sziget egyik legszebb részének avattunk. És a legszebb tengerpartnak, amit valaha láttunk. Még rengeteg időnk volt, az idő pedig forró, úgyhogy kitaláltuk, hogy az előzetes tervekkel ellentétben fürdünk egyet. Csakhogy a fürdőruhám a táska alján, amit így is alig bírtunk lezárni... Jobbnak láttuk, ha veszünk gyorsan egyet.
Lementünk egy partra, ahol olyan nagy kövek voltak, hogy alig bírtunk bemenni a vízbe. Mivel jó alaposan lehorzsoltam a térdem, úgy döntöttünk, hogy más strandot keresünk. Egy helyen ki volt írva: Tropical beach, és a képen pálmafás strand... gondoltuk megnézzük. A pálmafák tényleg ott voltak. Kiszáradva. ez egy tönkrement strand volt, de a víz kellemes, és lassan mélyülő.
Utána megejtettük az utolsó vacsoránkat a szigeten, a legszebb helyen, ahol voltunk (Akrotori szélén egy étterem, csodás kilátással a kelderára). Mivel nem volt húsgombóc, kitaláltam, hogy rendeljünk ún. ?görög tál?-at, ami csupa helyi jellegzetességből állt. Felét sem ettük meg :-) De már tudjuk, legközelebb mit nem kell rendelni.
Már csak annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a csomagjainkért és leadjuk a motort. Megint megszakadt a szívem, hogy véget ért a nyaralás. Mókuskerék...

Hiába a mindennapok, hiába a sok feladat, a sok határidő, a sok gond, baj, csak az vagyok, csak nem tagadhatom meg önmagam. Már nyílnak a pipacsok, és ilyenkor... álmodni szeretnék mint Óz birodalmában a pipacstengerben. És a lelkem egyik fele ezt is teszi. Néha, nagyon ritkán, amikor egyedül vagyok, érzem, hogy nem lehet így élni.
Egy nap arra ébredek, hogy olyan vagyok, mint a felnőttek...Repül az idő, és én a mindennapi bajok elfeledtetik velem, hogy nem ezért vagyok itt. Hogy más a feladatom... Valami nagyon nagyot szeretnék alkotni, hogy kapjak helyet az emberek emlékezetében. Hogy tudjak arra gondolni, hogy voltam valaki. De közben nem szabad elveszíteni a lelkemet. Nem szabad, hogy az örvény magával sodorja. Nem akarom, hogy a mindennapok rabjaként az érzésim el legyenek nyomva. Hiszen csak ezekre emlékszem...
Pénteken Kentaur visszatért, és én jelen voltam. Feltépte a kötéseket. Olyan gondolatokat és érzéseket szabadított fel, amiket már rég letűntnek hittem. Visszakaptam az angyalszárnyakat, már csak rajtam múlik, meddig repülök velük.Rengeteget kaptam attól az estétől, pedig csak egy hajszálon múlt, hogy ott lehettem. Ott lehettünk. Mert Vele voltam, akiről nem tudtam, hogy képes ugyanezt átélni. De értette és tetszett neki. Hihetetlen felemelő érzés volt...

Kentaur: Az örvény alján

zsúfolt utca, füst és gáz
mellettem sok idegen
embertelen bábszínház
hagyom, hogy a szél vigyen
öntudatom nélkül sodorjon az örvény lefelé
nincsen szó nincsen kéz
ami megfordíthat még
könnyű így
szépen, lassan elveszítem önmagam
míg a múlt csak egy kép
halvány körvonalakban előttem az út
de nem mondja meg senki, hova visz
hol a cél? hol a vég?
létezik-e ahol
eltűnik a szürkeség
csillagfényben fürdenék
most fáradt hangom Téged hív
örvény mélybe hullok így
SEGÍTS!

ez a szűk, sötét folyosó
a pokolba vezet
hallom én, ahogy hívsz,
suttogod a nevemet
minden árnyék idegyűlt
hogy szembenézzek velük most
vége hát! nincs tovább!
túl ezen az ajtón
eltűnik a szürkeség
csillagfényben fürdenék
most fáradt hangom Téged hív
örvény mélybe hullok így
SEGÍTS!