Hiába a mindennapok, hiába a sok feladat, a sok határidő, a sok gond, baj, csak az vagyok, csak nem tagadhatom meg önmagam. Már nyílnak a pipacsok, és ilyenkor... álmodni szeretnék mint Óz birodalmában a pipacstengerben. És a lelkem egyik fele ezt is teszi. Néha, nagyon ritkán, amikor egyedül vagyok, érzem, hogy nem lehet így élni.
Egy nap arra ébredek, hogy olyan vagyok, mint a felnőttek...Repül az idő, és én a mindennapi bajok elfeledtetik velem, hogy nem ezért vagyok itt. Hogy más a feladatom... Valami nagyon nagyot szeretnék alkotni, hogy kapjak helyet az emberek emlékezetében. Hogy tudjak arra gondolni, hogy voltam valaki. De közben nem szabad elveszíteni a lelkemet. Nem szabad, hogy az örvény magával sodorja. Nem akarom, hogy a mindennapok rabjaként az érzésim el legyenek nyomva. Hiszen csak ezekre emlékszem...
Pénteken Kentaur visszatért, és én jelen voltam. Feltépte a kötéseket. Olyan gondolatokat és érzéseket szabadított fel, amiket már rég letűntnek hittem. Visszakaptam az angyalszárnyakat, már csak rajtam múlik, meddig repülök velük.Rengeteget kaptam attól az estétől, pedig csak egy hajszálon múlt, hogy ott lehettem. Ott lehettünk. Mert Vele voltam, akiről nem tudtam, hogy képes ugyanezt átélni. De értette és tetszett neki. Hihetetlen felemelő érzés volt...