Az utolsó munkás nap. Legközelebb két hét múlva jövök, a korfui élményekkel gazdagabban. Hogy hogyan fogom kibírni? :-)
Mardos a lelkiismeret. Tegnap elég durván sikerült megfogalmaznom az érzéseimet és már megint túl érzékenyen. Lehetne már délután.

Néha rámtör az írhatnék. Kár, hogy akkor nem vagyok gépközelben. Így csak rohanós szemelvények jutnak mostanság a blognak és szerény olvasótáboromnak. Múltkor már azon is elgondolkoztam, hogy minek is ez az egész. Jobb lenne, ha az ismerőseim tőlem kérdeznék meg, hogy mi újság velem, nem csak rámkattintanának a neten. Akkor talán én is megtudnám, hogy mi a helyzet velük. Meg egyébként is... kell ez nekem? Annyira biztosan, hogy most nem tudom bezárni az ajtót és lenyelni a kulcsot. De érlelődik a gondolat.
Mikor viszont írnom kell, akkor veszett jó, hogy van. Talán az a baj, hogy már egy ideje nem magamnak írom... hanem hogy tetszetn. Pedig akkor tetszett igazán, legalábbis a visszajelzések szerint.
No majd megérik ez is. Nem kell addig erőltetni.
A hétvége teljesen másképp alakult, mint terveztük. De jól lett az biztos. Évek óta nem strandoltam annyit, mint a két nap alatt. Meg is látszik a színemen. És a Luca nevű 'nem semmi kiscsaj' kellemesen elszórakoztatott bennünket. Norbi fel is rakta mindjárt a lécet a 'Luca szintre'.
A mai nap jó nagy törpölés. Ki kéne találnom, hogy hogyan is tovább a munkában. Most azért jó lenne, ha itt lenne Gábor.

Rámtört a Korfu láz. Már csak 11 nap... Borzasztó kíváncsi vagyok. Szerintem nagyon rövid lesz az az egy hét.
A hétvégén Kunehértó. Jó lesz egy kicsit lazulni.
Csütörtökön jön vissza Gábor és még sehol nem tartok a cikkekkel. Nem tudnak lekötni. Ez baj.

Tegnap este azon törpöltem, hogy mennyire jó is most. Szerintem még sosem volt ennyire okom boldognak lenni. Mióta Norbit ismerem, minden sikerül. Amit kitalálok, sosem gondolnám, de megvalósul. Pesszimista énem már azon gondolkozik, hogy vajon mivel kell majd vezekelnem ezért a sok jóért... De nem szabad ezen gondolkozni, örülni kell, hogy ennyire jó. Lehet, hogy mindig így lesz... :-)
Ma délelőtt nyakamba vettem a várost a kis gyöngyszemmel és elintéztem az ügyes-bajos ügyeket. Vettem végre utikönyvet Korfuról, megcsináltattam a nemzetközi diákot, vettem cipőt az útra, kulcsot másoltattam stb. Már egész jóban vagyunk...

Nos, megint jó régen nem írtam már. Pedig zajlanak a dolgok, csak éppen nem vagyok gép előtt.
Ami messze a legfontosabb, hogy megkaptam életem első autóját :-) Egy kis fityo. Kicsi, de az enyém :-) Tegnap Norbival elmentünk érte Orosházára és úgy megtetszett, hogy mindjárt el is hoztuk. Azóta barátkozunk egymással. Az éjszaka olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam aludni. Remélem jó gazdája leszek.

Megkaptam az új személyimet. Fénykép se kellett hozzá meg aláírás se... Ezek szerint az mindenkiről elrakják a fényképet, meg az aláírást is. A népet meg rajzol fantomképekkel hülyítik. Mindegy. Csak az a gáz, hogy a száma is megváltozott.
Délelőtt autóügyben kalkulálgattunk, de semmi jó eredmény nem született, hiába no, nem lehet mindent egyszerre.

Ez egy jó nap. Már hajnalban jól kezdődött :-)
Így nem nehéz mosolygósnak lenni egész nap.
Laza munkálkodás, olvasás, cikkírás stb. Kényelmes.

Zajlanak az események...
Bogárka egyetemre jelentkezett. Díjazom a bátorságát. Le a kalappal előtte, biztos nem lesz könnyű.
Be akartam adni egy kérvényt arra, hogy összevonva teljesíthessem a két hátralevő félévemet a másik szakomon, de Kornél lebeszélt róla. Nincs rá esély, hogy engedélyezzék. Ráadásul egy másik diplomamunkát is írnom kell. Valószínű a genomikából fogom írni, de nem tudom hogyan fog összejönni abból egy jó anyag. Ha más nem lesz beleírom a többi apróságot is.
Közben az összes volt évfolyamtársam arról sír nekem (gondolom nem csak nekem), hogy nem tudnak elhelyezkedni, nincs állás ebben a szakmában. Csak azt nem értem, hogy ezt eddig hogy nem látták... Mély nyomokat hagyott bennem Z. arca, mikor nevetve újságolta, hogy mennyire jól járt az ökológia tanszékkel, mert már akkor is csodálkoznak, ha havonta egyszer bemegy megkérdezni, hogy mi a helyzet arrafelé, míg mások agyon dolgozzák magukat. És amíg a mások publikáltak, TDK-ra készültek, PhD-sok lettek, addig felette eltelt az idő, most meg csak kapkodja a fejét és sopánkodik a kihagyott lehetőségeken.

A hétvégén Visegrádon voltunk Robiékkal. Ildi egy kicsit elszúrta a hangulatunkat és a mozgási lehetőségünket, de attól mi jól éreztük magunkat. A Patak fogadót csak ajánlani tudom mindenkinek. Nagyon tuti hely. Még biztosan visszamegyünk.

Teljesen be vagyok zsongva. Mostmár biztos, hogy 26-án indulunk. És megint fogok repülni :-) Suhajja!

Megyünk Korfura. Mostmár biztos. A mikor és hová, még mobilis, de ma meglátogatom az utazási irodát. Hurrá!

Most meg megyek haza mindjárt szőnyeget takarítani. Már előre rettegek a dologtól. De csütörtökön vége. Átadjuk a lakást, azután már csak az ablakot nézegethetem nosztalgiával. Azt viszont minden nap. Érdekes, nem hiszem hogy nagyon fog hiányozni az a lakás. Pedig vannak szép emlékeim. Csúnyák is.

Végre eljutottam a kapolcsi fesztiválra. Akik ismernek, tudják, hogy ez nagy vágyam volt. És nagy csalódás lett belőle. Történetekből tudom csak, hogy Kapolcs régen nem ilyen volt. De csak azt láttam, hogy most milyen. Tömeg, a hangulat elveszett, programok alig vannak. Végig unatkoztuk a két napot, csak estére sikerült szórakozást találni, akkor viszont egyszerre volt minden. HOBO Vadászat koncertje nagyon jó volt, az egyetlen program amit tényleg élveztem. Napközben kínunkban bejártuk az egész környéket, már biztosan tudjuk, hogy a Balatonra nem megyünk néhány évig. Én még le is betegedtem a végére, úgyhogy már csak nevetni tudtunk a pechsorozatunkon.
Bár az igazat megvallva mi jól éreztük egymást :-)

Gábor barátommal történt meg az eset:
Aki járt már az 55-ös úton (Baja-Szeged), az tudja, hogy az 50-ik kilóméter körül van egy körforgalom, ahol az ember eldöntheti, hogy Szeged, Tompa vagy éppen Kiskunfélegyháza felé kívánja folytatni útját. Egyszer Gábor is erre járt a nővérével, éppen hazafelé tartottak, csakhogy rossz helyen jöttek ki a körforgalomból. Rendben is ment a dolog egészen addig, míg el nem érkeztek egy vasúti átjáróhoz. A sorompó le volt eresztve, ők meg türelmesen várták a vonatot. Álltak ott öt percet, majd tizet, és már éppen kerestlen szavakkal dícsérni kezdték a MÁV-ot, mikor rájöttek, hogy itt valami nagyon nem stimmel, merthogy sínek sincsenek, amin a vonat közlekedhetne.
A tompai határátkelőnél álltak, ami a téli időszakra való tekintettel éppen zárva volt...

Megjártuk Rijekát :-)
Kicsit nyűgösen, nagyon fáradtan, de még sokkal inkább lelkesen. Hosszú volt az út, de én nagyon jól éreztem magam.

Itthon van :-) Csodálatos esténk volt. Mivel már 7-kor hazaért, miénk volt az egész este.
De csak egyedül jött haza, Gabi kint maradt még egy napra Rijekában, a motorja meg lerobbant, úgyhogy most indul a mentőakció. Minden bizonnyal a délután már Horvátországban ér.

Elindult... és már csak 12 óra...
Kinyomtattam a kapolcsi műsort. Bosszantó, hogy a legjobb dolgok pont akkor lesznek, mikor haza kell jönni...

Ma este itthon lesz. Végre. Minden porcikám azt várja már...
A tegnap esti telefon után nekiültem, hogy leírjak mindent, amin az utóbbi 10 napban átmentem. De nem ment. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de ha minden rendben van, ha jól érzem magam, boldog vagyok, azt nem olyan könnyű ám leírni... A boldogságra kevesebb a szó, mint az elkeseredésre. És kevesebb az ok is az írásra. Valahogy olyan elcsépeltnek hangzik minden elragadtatás... Tegnap Anitának sem igazán tudtam elmondani, hogy milyen jó. Hogy mennyire el vagyok varázsolva. Nem találtam a szavakat. De azért azt hiszem pontosan megértette :-)
Most, hogy nem távkapcsolatban élek, most értem meg csak igazán, hogy mennyire fontos is a mindennapos együttlét. Igaza volt Gregnek, mikor azt mondta, hogy a távkapcsolatban több a misztikum, a képzelet, amivel felruházzuk a másikat, mint a valóság. Hiszen igazán nem is ismerjük a társunkat. Most, hogy nem volt itthon 10 napig, most jöttem rá, hogy mennyire jó is az, mikor itt van. Hogy ha mást nem, de minden este és reggel találkozunk. És mennyire jó az, hogy együtt lakunk és biztos lehetek benne, hogy akármilyen későn is, de hazajön. És minden percben, minden szóban érezteti, hogy mennyire fontos vagyok.
Érdekes, hogy a távolság kellett hozzá, hogy erre rájöjjek. A távolság, ami közelebb hoz.
De fontos dolgoknál nem volt itt. Nem tudhatja, nem láthatta, min mentem keresztül. Hogy milyenek voltak az esték egyedül, hogy hányszor bőgtem, miután leraktuk a telefont és hogy minden reggel görcsbe ugrott a gyomrom, hogy vajon nem történt-e semmi baja az éjszaka. Számomra ez a 10 nap a túlélésről és az állandó aggódásról szólt. Mert ha már történik valami, legalább legyek ott. Legalább mindkettőnkkel történjen...
És nem volt itt akkor sem, amikor állandóan rosszul voltam és barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lehet anyukának lenni. Az aggodalom és az öröm állandó váltakozásánál, mikor rá kellett jönnöm, hogy én sem tudom igazán, hogy mit szeretnék.
Most még talán egy kicsit inkább azt, hogy ne legyen. Még nekem is fel kell nőnöm a feladathoz. De lehet, hogy a kocka hamarosan fordulni fog.
A legnagyobb baj talán mégis az, hogy sokmindenről nem beszélek, mert nem tudom miért. Talán mert keveset vagyunk együtt, de sokkal inkább azért, mert a Bogárkás rossz tapasztalatok után én már nem nagyon merek lelkesedni a dolgokért, beleélni magam a tervekbe, a jövőbe. Vagy inkább csak nem merem kimutatni a lelkesedésem...
Így aztán nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy a közömbös megjegyzéseim alatt mi rejlik. Hogy mennyire várom már, hogy elmenjünk Kapolcsra, és hogy már hetek óta a Görörgországgal kapcsolatos fórumokat bújom, és én már méterre pontosan tudom, hogy hová szeretnék menni. Nem tudhatja, hogy már a távoli jövőt tervezgetem, mikor kívülről az látszik, hogy azt sem tudom, mi legyen holnap.
Még 15 óra...

Három hónapja most először fordul elő, hogy hétvégén is dolgozom. Nem vagyok tőle túl boldog, de még mindig jobb, mint otthon ülni egyedül. És van annak valami varázsa, hogy egyedül enyém minden... Bár tegnap is csak 3-an voltunk egész nap, nem volt nagy tolongás. Akárhogyis, szeretem ezt az egészet...
Délután találkozom Anitával, azzal is el fog telni pár óra.
És már csak 38-at kell kibírni...

És négy napja először éhes vagyok. De most nagyon. És koffeinhiányos is. Mindjárt megyek is haza.

Visszatért a jókedvem :-) Már csak 57 óra (féllábon is...) és végül is jól mennek a dolgok. Munkában is, mindenben is. És ha egyszer végre hazajönnek, akkor lesz ám csak igazán jó. Csak addig ne történjen semmi baj...

Még mindig nem vagyok jól.
És még mindig van 109 óra...
Viszont átvettem a diplomámat :-)

Piszok rosszul vagyok. Ennek két oka lehet. Az egyiktől Norbi nagyon boldog lenne. Én egyelőre csak pánikolok.
Még 134 óra...

Ez nagyon nem az én napom volt... elegem van.
És még mindig 151 óra...

Most olvastam, az újságban, hogy a 2000 január és június között készült személyiket ki fogják cserélni, mert rossz alapanyagra készültek. Na tippeljetek, az enyém vajon mikor készült?
Haleluja...