Felemás érzések.
Vannak olyan pillanatok, amikor én sem tudom megmagyarázni, hogy mit miért és miért úgy csináltam. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jól tettem, amit tettem, de arról sem igazán, hogy rosszul. A végkimenet mégis rossz... És mégis rosszul érzem magam emiatt.

Picit már jobban. Még nem tökéletes a dolog, de alakul.
Munka hegyek állnak előttem. Azt sem tudom hol álljak neki.
És tanulni is kellene, mert hétfőn újra német.
Tegnap este voltam egy érdekes órán. Drosophila fejlődésgenetika. Hihetetlen, hogy mennyi apró faktor egymásrahatása, kusza hálózata határozza meg, hogy egy kis petéből normális élőlény lesz-e. Ehhez képest az is igen furcsa, hogy milyen ritkán csúszik hiba a rendszerbe. És az a legelképzelhetetlenebb, hogy mégis hogyan alakulhatott mindez ki. Van olyan okos a 'természet', hogy mindez ilyen jól működjön?

Felfedeztem egy blogot (azazello). Valahonnan rémlik, hogy mintha beleolvastem volna már, de most tényleg megfogott. Kicsit furcsa egy olyan ember érzéseibe belelátni, akit abszolút nem ismersz. Olyan ez, mintha a patológus az éterben úszó agyakon nem csak a tekervényeket látná, hanem a gondolatokat is. Kicsit morbid hasonlat.

Beteg vagyok.
Remélem nem kint kaptam el valami mediterrán nyavaját.
Közben meg dolgozni kéne ezerrel. Mindig ilyenkor üt be a mennykő.

Most látom csak, hogy milyen rengeteg idő telt el.
Megjártuk Tunéziát. Az erőszakos arabok, a nagy zabálások, az undorító kuszkusz, és a tengernyi csoda országát.
Eddig Plitvice tartotta a 'legszebb helyek' listán az első helyet, de most lecsúszott onnan. Rengeteget tudnék mesélni, de nem hiszem, hogy vannak szavak, amelyek elmondanák szépségét.
Nem tudom, egyáltalán érdekel-e valakit. Bár inkább azért kéne leírnom, hogy számomra megmaradjon. Bár a több, mint kétszáz fénykép sokmindent eszembe juttat. Így elsőre mindjárt a legszebb naplementét. És a legszebb vörös hegyeket.
Kavarog... bennem is ülepednie kellene egy kicsit.

A tegnapi este... mintha napokig tartott volna...
A baj mindig akkor jön, mikor nem számítunk rá.
A nagymamám kórházban van. Aggódom. Félek.
Saját törékenységemmel sem tudok mit kezdeni.

Viaskodom önmagammal... A régi énemmel, és a mostanival. Merhogy változik az ember. Más dolgok lesznek a fontosak, olyan álmokat vág a sarokba, amikért néhány hónapja még mágján égett volna meg. És néha ijesztő, hogy mennyire. Sokszor azt sem tudom, hogy mennyire tudatosan irányítom én a történéseket, és mennyire sodródom a körülményekkel. Mi az, amit a 'függőleges lustaság' irányít és mi az, amit valóban nem akarok megtenni és azért nem teszem. És mi az, amit az ember köteles megtenni az álmaiért, és mi minősül szárnyszegésnek.

9 nap múlva utazunk...

Szeretni bolondulásig.
Audrey Tautou, a bociszemű, bolondos lány újabb gyöngyszeme. Jó látni, hogy még ilyen filmek is készülnek. Én azt tanultam belőle, hogy semmi sem fehér vagy fekete, soha nem szabad csak egy oldalról megtekinteni a dolgokat, meghallgatni a véleményeket. Mert az érem másik oldala gyakran nemcsak más színű, hanem más anyagból is van. Ami azért már nem elhanyagolható különbség.

Eltelt a hét megintcsak. Nem mintha a hétvége kevésbé lenne dolgos, mint a hétköznapok. Valahogy így alakult.
De túléltük a tegnapot, nem lett semmi baj, és ennek nagyon kell örülni. Kiderült az is, hogy nincsenek csodák és tuti ajánlatok, amikért tiszta versenyben ringbe lehetne szállni. Kezdek benne kételkedni, hogy egyáltalán léteznek korrupció mentes versenyek. Amelyek végén nem derül ki, hogy hamis az érem és a mosoly. Pedig a naivitás, a jóhiszeműség és az optimizmus rendületlenül el akarja hitetni velem, hogy van. Így aztán jobb híján arra a következtetésre jutok, hogy errefelé nincs... Merre kell menni?

Végre itthon. Ez a hangulat határozta meg az utóbbi napokat. Itthon Norbival, itthon a munkával. Valahogy minden rózsaszínebb. Gábor egyetértett velem a döntéseimben, megbeszéltük a dolgokat. És a nap híre, hogy talán lesz egy szakdolgozóm. Őszintén szólva alig várom már. És azt is, hogy újra eltemessen a munka, a sok tennivaló.
Csak a csütörtöktől félek egy kicsit. Jó lenne már túl lenni rajta. Addig csak az aggódás marad... Reméljük, nem lesz semmi baj. Csak az a gond, hogy én nagyon nem hozok szerencsét.

Utolsó, reményvesztett próbálkozások arra, hogy kihozzunk még ebből a dologból valamit. Gábor nem fog örülni. Nagyon nem. De én megtettem mindent.
Ma jön Norbi. Ha van egy kis szerencsénk, akkor együtt is mehetünk haza. Remélem.

Hahó...
Hahó szavak, hahó érzések, hahó le nem ütött billentyűk és elfeledett handulatok... nem ezért akartam, nem így akartam. De így lett, valahogy más lett. Minden. Átalakult, letisztult. Általában jobb. Kicsit néha nem. De azért mégis. Mert kell. Mert csak. Én sem értem, ne aggódj.

Forognak a fejemben a döntéseink. A félelmeim és az öröm. Haza akarok menni.

Még mindig Debrecen. Jobban mondva, már megint. Folytatódik a lehetetlennel való próbálkozás. Ráadásul holnap még előadást is kell tartanom a hidrogenázokról.
A hétvége nagyon jó volt. Fontos volt. Sok lényeges döntés született.

Az első kísérletek persze nem sikerültek. Nincs nékem akkora szerencsém, hogy egy nap után elmehessek innen. De az benne a szép, hogy bármelyik nap kiderülhet, hogy megvan az eredmény, indulhatok haza.
Egyébként kedvesek, aranyosak itt, a munkában sem szakadok meg, este pedig Timivel találkozom, szóval nem olyan rossz. Csak Norbi ne hiányozna olyan nagyon...

Hírös város, hej...
Ha most azt mondanák, hogy mehetek, egy óra múlva már a vonaton ülnék. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire szeret otthon lenni. Jó lenne már... Hiányzik minden.
Vettem Norbinak ajándékot... kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá.

Vajon hányan vannak, akiknek van fogalmuk arról, hogy ki volt George Orwell? Vajon hányan vannak, akik nem tudják, hogy az 1984 nem csak egy dátum? És hányan vannak, akiknek fogalmuk sincs ki is az a Big Brother? Élünk benne a világban, a mindennapokban, olyan szavak és jelképek között, amiket teljesen természetesnek találunk, és fel sem tesszük magunknak a kérdést, hogy mit jelentenek, mit rejtenek magukban azok a minden nap többször szánkra vett szavak, amelyek jelképpé alakultak. Csakhogy teljesen más jelképpé, mint amit eredetileg jelentettek. Teljesen más jelképpé, mint aminek szánták őket. Elcsépelt, minden napos dolog lett az, ami valami sokkal fontosabbat rejt.
Isten mentsen attól, hogy bármi, amit szeretek, amiért rajongok divatossá váljék. Nem akarom, hogy más is szeresse, amit én szeretek. Nem akarom, hogy tömegek skandálják birkapofával azokat az igéket, amiket én szentnek tartok. Nem akarom, hogy bárki felfedezze, ami igazán fontos. Nem! Nem akarom, hogy közhellyé legyen minden, ami olyan sokat jelent... Mert ez lesz, ha a disznók közé dobják a gyémántot... El lehet felejteni mindent, ami szent.
És lehet élni értékek nélkül. És együtt skandálni a 'trendi' tömeggel: 'Beeeeeeeeeeeeeee.........'

Ma is vizsgáztam, holnap is vizsgázok, el vagyok veszve.

A szilveszteri buli nagyon jól sikerült, nagy sikert aratott a ruhám. Úgy terveztük, hogy még maradunk egy-két napot Jánoshalmán, de a szilveszteri buli után elszállt a társaság jókedve ezért inkább hazajöttünk elsején. De így legalább sikerült pihenni még egy nagyot, és még egy kicsit a tanulásra is jutott időm. Ráadásul a hátul semmi-elöl alig ruhámban sikerült alaposan meg is fáznom, most is csupa láz vagyok. De már itt a rengeteg munka és tanulnivaló a nyakamon, nem szabad elhagynom magam.

A mai délelőttöt a fodrásznál töltöttem. Tök jó lett a hajam, remélem marad a szárításból holnapig valami. A színe egyébként megint barna, csak világosabb, és még világosabb melírcsíkok vannak benne.
Holnap azután jöhet a buli! :-)

Tegnap este sikerült rávennem magam, hogy foglalkozzak egy kicsit a vizsgáimmal is. Igaz, nem sokat haladtam, de legalább már elkezdtem.
A ma reggel borzalmas volt. Minden hétfő reggel nehéz, de ma egyszerűen képtelen voltam felébredni. A dupla adag kávé se sokat segített. De mostmár lelkesebb vagyok, alig fél óra alatt végeztünk Petrával az MBSZ honlap aktuális dolgaival, így indulhat a munka. Ehhez azért már nagyobb kedvem van...

Nagyon jól telt a karácsony. Azt hiszem életem egyik legszebb ünnepe volt. Minden olyan volt, ahogy kitaláltam, ahogy elképzeltem.
Tegnap este megnéztük az Experidance új darabját, a Muskétásokat. Egész le voltunk nyűgözve a látványtól. Akik látták az Ezeregyévet azt mondták, hogy ahhoz képest ez semmi sem volt, de én nem látam és már ez is nagyon tetszett.
Ma bejöttem dolgozni, mert kicsit szorít az idő, hogy Debrecenig mindent elintézzek. Furcsa, de egyáltalán nem hiányzott a munka az utóbbi napokban. Most viszont jó... úgy érzem mászom a létrát...

Valószínűleg már nem nagyon fogok blogolni addig, úgyhogy nagyon boldog karácsonyt mindenkinek!

Teljes a karácsonyi láz. Ajándékok már megvannak, de még a csomagolások, a fadíszítés, a takarítás, a főzés-sütés + a fodrász mind mára maradt, mert ugye holnap csak este leszünk itthon. Közben meg dolgozni is kéne... Azt hiszem ez az utóbbi fog inkább hanyagolódni most.

Az utóbbi néhány nap legfontosabb eseménye, hogy elkészültek a fogaim. Nagyon furcsa érzés még, de azt hiszem menni fog a megszokás. És tök jó, hogy mindenkinek nagyon tetszik. Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt. De nagyon jó csak rágondolni is.