Varsó

Állt a semmiben. Már megint az a jól ismert egyedüllét. Csak állt ott és várta a vonatot. Hajában időnként táncolt egyet a délutáni jeges szél, piros lett tőle az egész arca, és úgy érezte, hogy még a hajszálai is fáznak. Összébb vonta a karjait, hogy melegítse önmagát. Legalább önmagát, ha már más nincs, aki melegítse. Időnként tudatába villant az előző este, de gyorsan elhessegette ezt az érzést- túl fájdalmas volt ahhoz, hogy ép ésszel végig tudja gondolni. Nem, nem szabad gondolkodni. Nem szabad. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne otthon. Azt mondják ott már meleg van, mindenki a tavaszi napsütésben fürdik, csak Ő van ilyen egyedül a jeges szélben. De ez már megint olyan dolog, amin nem szabad gondolkodni. Mert ha az ember meghalni sem mer, akkor legalább ne gondolkodjon. Erről megint eszébe jutott az előző este. A jól ismert, de soha meg nem szokható csalódás. Megint nem sikerült. Már sokadszor. Talán nem kellene többet próbálkozni. Talán tényleg eljátszotta az egyetlen lehetőségét. Lehet, hogy tényleg csak egyetlen lehetősége van az mindenkinek, hogy megtalálja a másik felét. És ha elengedi, soha töbé nincs esély. Küzdeni lehet, csak éppen nem érdemes.
De legalább jó lenne otthon lenni. Ott minden más lesz megint. Legalább biztonságban lesz. És talán mégis várja haza valaki. Talán.