Futnak a napok mellettem, felettem, alakom elmosódik a nagy lendülettől. Néha kicsit belémkapnak, megpörgetnek, én meg csak értetlen állok, mi volt ez. Néha érzem a szelet is, amit bársony testükkel csapnak, szőrszálaim simogatják. De csak akkor ocsúdok, mikor testem követeli a többórai öntudatlanságot, és végiggondolom, vajon mennyi van még. Vajon mennyi lehet még. Vajon jó-e ez így.
És már ott is vagyunk a 42-nél, a nagy válasznál.
Vérem forr, zuborog, hajtana tovább. A horgony viszont erős még. Meddig? Hogyen? Miért kell ezen gondolkodni ilyenkor? Rossz időzítés. Hess démonok!!!