Tegnap délután találkoztam Attilával. Összefutottunk és már nem volt lehetőség a menekülésre, muszáj volt szembenézni a dolgokkal. Életem egyik legkellemetlenebb 20 perce volt. Próbát minden úton és módon, minden jelzéssel tudtomra adni, hogy sosem fog megbocsátani. És hogy tönkretettem az életét. De kérdem én: én vagyok a hibás, ha másfél év alatt nem tudta összeszedni magát? Brr... kiráz a hideg is attól a gúnytól, ami a hangjában volt...
Jövő héten el akar jönni a cuccaiért, amik még nálam vannak... de én nem akarom, hogy betegye hozzám a lábát, nem akarnék találkozni sem vele...
A jóhír egy barna boríték volt a postaládámban: megvan az írásbeli nyellvizsgám.
Holnap meg megyek szóbelizni...