Az emberrel időnként szembe jönnek az emlékei, és elámul, milyen hihetetlen erővel vannak még most is. Lehet, hogy nem gondolunk rá, lehet hogy megbúlyik a mélyben a vacogó kismanó, de amikor kiszabadul, ugyanolyan rémisztő, bársonyos, vagy akár vacogóan hideg, mint akkor volt, és olyan erővel borít el a tudat, hogy igenis létezik, amennyire sosem hittük volna. Szeretem ezt az érzést, akkor is, ha rossz emlék búlyik elő, akkor is, ha fáj, mert én vagyok az is. Minden múltbéli érzés, minden emlék egy darab belőlem, ami nélkül nem vagyok az aki vagyok. Nem mindig vagyok büszke az ÉNemre, de örülök, hogy időnként megtapasztalhatom a saját bőrömön, újra átélhetem az érzést, milyen volt akkor... és pár percig tényleg olyan, mintha a régi önmagam lennék, meg kell csípjem magam, hogy ráébredjek a valóságra. Nem sok jobb érzés van ennél.
És ma elég volt hozzá gy rég elfeledett postafiók kinyitása, rég elfeledett levelek őrzője.