Ma este itthon lesz. Végre. Minden porcikám azt várja már...
A tegnap esti telefon után nekiültem, hogy leírjak mindent, amin az utóbbi 10 napban átmentem. De nem ment. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de ha minden rendben van, ha jól érzem magam, boldog vagyok, azt nem olyan könnyű ám leírni... A boldogságra kevesebb a szó, mint az elkeseredésre. És kevesebb az ok is az írásra. Valahogy olyan elcsépeltnek hangzik minden elragadtatás... Tegnap Anitának sem igazán tudtam elmondani, hogy milyen jó. Hogy mennyire el vagyok varázsolva. Nem találtam a szavakat. De azért azt hiszem pontosan megértette :-)
Most, hogy nem távkapcsolatban élek, most értem meg csak igazán, hogy mennyire fontos is a mindennapos együttlét. Igaza volt Gregnek, mikor azt mondta, hogy a távkapcsolatban több a misztikum, a képzelet, amivel felruházzuk a másikat, mint a valóság. Hiszen igazán nem is ismerjük a társunkat. Most, hogy nem volt itthon 10 napig, most jöttem rá, hogy mennyire jó is az, mikor itt van. Hogy ha mást nem, de minden este és reggel találkozunk. És mennyire jó az, hogy együtt lakunk és biztos lehetek benne, hogy akármilyen későn is, de hazajön. És minden percben, minden szóban érezteti, hogy mennyire fontos vagyok.
Érdekes, hogy a távolság kellett hozzá, hogy erre rájöjjek. A távolság, ami közelebb hoz.
De fontos dolgoknál nem volt itt. Nem tudhatja, nem láthatta, min mentem keresztül. Hogy milyenek voltak az esték egyedül, hogy hányszor bőgtem, miután leraktuk a telefont és hogy minden reggel görcsbe ugrott a gyomrom, hogy vajon nem történt-e semmi baja az éjszaka. Számomra ez a 10 nap a túlélésről és az állandó aggódásról szólt. Mert ha már történik valami, legalább legyek ott. Legalább mindkettőnkkel történjen...
És nem volt itt akkor sem, amikor állandóan rosszul voltam és barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lehet anyukának lenni. Az aggodalom és az öröm állandó váltakozásánál, mikor rá kellett jönnöm, hogy én sem tudom igazán, hogy mit szeretnék.
Most még talán egy kicsit inkább azt, hogy ne legyen. Még nekem is fel kell nőnöm a feladathoz. De lehet, hogy a kocka hamarosan fordulni fog.
A legnagyobb baj talán mégis az, hogy sokmindenről nem beszélek, mert nem tudom miért. Talán mert keveset vagyunk együtt, de sokkal inkább azért, mert a Bogárkás rossz tapasztalatok után én már nem nagyon merek lelkesedni a dolgokért, beleélni magam a tervekbe, a jövőbe. Vagy inkább csak nem merem kimutatni a lelkesedésem...
Így aztán nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy a közömbös megjegyzéseim alatt mi rejlik. Hogy mennyire várom már, hogy elmenjünk Kapolcsra, és hogy már hetek óta a Görörgországgal kapcsolatos fórumokat bújom, és én már méterre pontosan tudom, hogy hová szeretnék menni. Nem tudhatja, hogy már a távoli jövőt tervezgetem, mikor kívülről az látszik, hogy azt sem tudom, mi legyen holnap.
Még 15 óra...