Kicsi pötty. Így kezdődött. Csak egy apró, kicsi pötty volt, csak egy olyasfajta érzés, mikor valakivel nagyon jól érzed magad, mikor sejted már, hogy megmagyarázhatatlan, de feloldódsz mellette, mert van a szemében valami, amiből érzed, hogy érti, hogy jó. És azután nőtt ez a pötty, láttam a fáradt, de békés arcát a tenyerébe olvadva, és kívántam hogy az enyém lehessen ott. Ekkor indult a lavina, már tudtam, hogy el fog sodorni, de akartam is hogy sodorjon, hogy mindenről megfeledkezve érezzem. És engedelmeskedett. Azóta már nem is tudom hol tart, nem is akarom követni, csak fürdök az örömben és néha nagyon félek hogy megint fel fogok ébredni.
De ma talán először éreztem igazán, hogy ez a valóság. Azt mondta, nagyon komoly vagyok, már ilyen rövid idő alatt észreveszi, ha történik bennem valami. Pedig csak nem tudtam megszólalni az érzésektől. Mert ott áltunk egy jövő helyszínén. A tervezett, közös jövőnk padlóján és belémhasított az érzés, hogy talán most tényleg... talán most sikerülni fog... talán most nem szúrom el. Persze félek, hogy el fogom... néha még én is nehezen viselem önmagam... De talán, talán Ő mégis... remélem.