Fáj...
Fáj, hogy senki nem érti. Fáj, hogy senki nem akarja megérteni. Fáj, hogy folyton én adok többet, hogy nekem többet jelent. Fáj a kiszolgáltatottság. Nem hiszem el, nem akarom, hogy ennek így kell lennie. Nem hiszem el, hogy folyton mások irányítják az életünket, hogy mindig másokhoz kell alkalmazkodni. Nem hiszem el, hogy létezik bármi ok és kifogás arra, amit a szívünk diktál. Nem hiszek a kell és muszáj szavaknak. Ezek csak azért vannak, hogy elrejtsék, amit az ember nem akar megmondani a másiknak. Az a bizonyos másik meg be is dől ennek, mert nem akarja észrevenni, hogy mindez csak eufemizmus, elhiszi, hogy tényleg van olyan ok, ami felmentést ad arra, ha bántanak. Pedig nem így van, én tudom, hogy nem így van. Nincsenek sürgős és égető dolgok, csak amiket mi annak érzünk. És hogy mi az, az minden embernél más, csak egy közös van benne: amit annak érzünk, abban a szívünk van. Ha valaki sokat dolgozik, az szereti a munkáját, még ha nem is vallja be senkinek-önmagának sem. Aki sok időt tölt az autójával, ahelyett, hogy a gyerekeivel törődne, annak fontosabb az autója.
Fáj, ha játszanom kell, hogy nem bántanak a dolgok. Fáj, hogy úgy néz ki nem segíthetek. Bármennyire is szenved a másik, nem segíthetek. Megszakadok, annyira szeretném, de nem engedi.
Fáj. Hülye, elkényeztetett nő vagyok, aki nem tudja, nem akarja elviselni, hogy bárki megmondhatja neki, hogy mikor mit kell éreznie. És dacos is. Mert nem. Már csak azért sem.