Elszégyeltem magam...
Merhogy éppen Róla nem írok... Akiről a legtöbbet lehetne írni és aki mindennél fontosabb nekem, és akinek ugyancsak én vagyok a legfontosabb. Kicsit nehezen oldódok... Furcsa még nekem, hogy megosztom az érzéseim olyanokkal is, akik normál esetben csak ritkán juthatnak hozzájuk. Persze a választás ebben az esetben az övéké: ha érdekli őket, tudják hol találják. Ha pedig nem, akkor engem sem érdekelnek különösebben. Szóval csak őszintén, ahogy az eredeti elhatározás szólt, mikor belekezdtem ebbe a naplóba.
Bogárka... Már eleve az is nagy dilemmát okozott a számomra, hogy merjem-e a nagy nyilvánosság (5-6 olvasóm :-) előtt így nevezni Őt. De ha egyszer az én fejemben, gondolataimban ezen a néven él... Akinek nem tetszik, az olvassa el az előző bekezdést újra.
Életem eddigi talán legnagyobb ajándéka... feltétlen szeretetet, megértést, törődést kapok tőle. Érzem minden szaván, mozdulatán hogy boldoggá akar tenni. És bizony elég jól is csinálja :-) Sokat változott a világ, azon röpke 2 hónap óta, mióta ismerem. Újra lett értelme a reggeleknek. Lecsitultak a lelkemben dúló, önpusztító, marcangoló viharok, elmúltak a sötétben, kedvetlenül töltött napok. Újra kék az ég, kacagtató a napsugár, ragyogóak a hajnali fények és örömteliek a hétköznapok. És már nem olyan rossz az sem, ha nem lehet velem. Mert tudom, hogy lesz... csak kicsit még várni kell... Nem sokat, csak egy kicsit, hiszen megígérte, hogy sietni fog haza. Amint olvad kicsit a hó itt lesz, és bepótolunk mindent...