Megvan az új bankkártyám végre. Ma reggel elmentem érte. Aki utál sorbanállni, annak ajánlom, hogy korán reggel menjen bankügyeket intézni. Szinte csak én voltam egyedül.
Iszonyat fáradtan ébredtem, mintha egész éjjel futottam volna. Vagy nem tudom. Ráadásul nagyon intenzíven emlékszem az álmomra- valahová repültünk. Álomnak sem rossz, hát még valóságnak milyen jó lenne :-) A fáradtság nem sokat változott, alig vonszolom magam.
Estére kellene valami programot találni.

Fejlemények nyelvvizsga ügyben: pénteken fél kettő az írásbeli, egy héttel később a szóbeli. Ez megnyugtatott, lesz még egy hetem a fejlődésre. Katedráék késtek az értesítővel én meg már nem bírtam tovább, rájuk telefonáltam. De egy nagyon kedves hang megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, biztosan meg fogom kapni a papírt. Értenek hozzá, na...
Egyébként meg munka van jó sok, sok kis apróság amit meg kellene csinálni. Kellene.
Lelkiállapot kiegyensúlyozott, kis átlagos idegeskedéssel.

Na jó... kicsit rendbejöttem.
Csak elszálltak a leírásra váró mondatok.
Ma reggel láttem egy csodát. Álltam a buszmegállóban, zúzmarásak voltak a fák és ahogy hullott róluk a jég, megcsillant a vakító napfényben. Olyan volt az egész, mint a mesékben, a kis milliónyi csillám. Csodás volt.
Arra is rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű busszal utazni. Pitvaros ugyanis csak egy kis porfészek, de ennek ellenére 4 buszmegállója van. És mindegyikről el lehet jutni Szegedre, az egyik busz erre megy, a másik arra. Mivel normális menetrend nincs kint, szegény tudatlan rá nem jön magától, hogy melyikhez is kellene állnia. Persze a buszozós öreg rókák tudják, csak a lényeg, hogy sikerüljön kifogod legalább egy ilyet útitársnak. Nekem sikerült, úgyhogy szerencsésen eljutottam idáig. Van egy terv, aminek megvalósításába most belefogtam. Remélem menni fog, most nagyon lelkesít a dolog. De babonás vagyok, úgyhogy még nem mondom el, hogy mi az.

Ma... ma egy csomó minden az eszemben volt. Sokminden történt a hétvégén, el akartam mesélni. Már ott tolongtak a fejemben a mondatok. És a terveimről is beszélni akartam, igen.
Azután megváltoztak a dolgok. Nem volna szabad sírnom. Nem volna szabad gyengének lennem. Egy felnőtt nem gyenge és nem... nem ilyen, mint én. Ellentétek és szélsőségek. Mint mindenben.
Kurvára tud fájni az élet.

Két órán át beszélgettem Judittal. Elmentünk kávézni és beszélgettünk. Még soha ilyen őszintén vele. Kaptam néhány jó tanácsot és szemléletbeli váltást. És ráeszméltem, hogy másnak is vannak gondjai. És hogy másként is lehet látni ezt a dolgot. Kellett ez nagyon. Megerősített.

Szeretek valakit, aki soha nem lehet az enyém. Mégis vállalom azt, hogy szeretem. Tudom, hogy majd' mindenki másként döntene, de én vállalom. Azt tanultam egyszer valakitől, hogy szeretni nem csak úgy lehet, ahogy az emberek nagy többsége teszi. Szeretni úgy is lehet, hogy a másik messze van és sosem kerül közelebb. Mert ha ez az érzés, mint köldökzsinór összeköt benneteket, akkor összetartoztok. És talán ez az igazi szeretet. Amikor önzetlen vagy, nem vársz semmit viszonzásul. Azért szereted a másikat, ami és nem azért, amit kapsz tőle. És boldog így is lehet az ember. És boldoggá így is tehet valakit.

Kezdek nyűgös lenni. Lassan megint itt a hétvége, és nekem már megint semmi kedvem hozzá. Miért is működnék ebben a dologban úgy, mint a normális emberek, mikor az olyan ritka nálam? A hétvégében semmi izgalom nincs. Legalábbis számomra. És már megfigyeltem, hogy velem a rossz dolgok is mindig hétvégén történnek. Kellene valami... ami feldob. Persze, tudom mi hiányzik. De nem tudok rajta változtatni, így bele kellene törődnöm valahogy. Nincs és kész.

Érdekes mikor az ember a gőggel találkozik. Főleg, ha vele szemben alkalmazzák. Mikor valaki olyat lát, aki szinte minden ok nélkül felsőbbrendűnek tartja magát nálad és ezt erősen érezteti is. Ráadásul még azon csodálkozik, hogy nem esel térdre hálálkodva ha hajlandó szóbaállni veled. Még kommentálni is nehéz az ilyen viselkedést.

Asszem mégsem megyek PUF-ra. Le vagyok égve, tanulnom kell és valószínű ott lesz Attila is, akivel most sem szívesen találkoznék.

Tegnap óriási voltam angolon. Messze felülmúltam önmagam. 85%-ra írtam meg a próbatesztet. Ha ez így megy a jövő héten is, nem lesz nagyobb gond. A szóbeli viszont még mindig katasztrófa. Teljesen leblokkolok, ha angolul kell megnyilatkoznom.
A tegnapi est fénypontja azonban a Gattaca volt. Genetikus kultuszfilm :-). Szerintem mindenkinek meg kellene néznie, aki valaha is humán genetikára, genomikára szeretné adni a fejét. Mert ezt én egy eléggé belátható jövőnek érzem. Amit ráadásul nem is nagyon lehet megakadályozni. Arról nem is szólva, hogy mint film- a témájától eltekintve- is nagyon tetszik. Éjjel elhatároztam, hogy megnézem mégegyszer, azonban az első 10 perc után elsötétült a világ és egy furcsa hintázó mozgásba is kezdett, amitő úgy láttam, hogy talán mégis jobb, ha inkább alszom egy kicsit.
Ma reggel semmi életkedvem nem volt. És még az a semmi is elszállt, mikor kiderült, hogy hiába reménykedtem, hogy a mai estét Bogárkával tölthetem. De azután összeszedtem magam és sikerült 10 órára bejönnöm dolgozni. Ahhoz képest, hogy 8-ra akartam...
Azt hiszem ma este elmegyek a PUF koncertre.

A tegnapi korcsolyázás érdeklődés hiányában elmaradt. Nem ragaszkodtam a programhoz :-) Sőt, majdnem a sörözés is, de talán még jobb volt így, hogy csak öten voltunk. Elfértünk egy asztalnál :-) És ha azt nézzük, a sörözés számomra el is maradt, mert persze nem volt búzasör. Így maradt a jó öreg gin-tonic. Jó volt. Összeismerkedtem egy másodéves sorstársammal, elláttam jobbnál jobb tanácsokkal és hallottam néhány üdítő sztorit is. Annyira felpörögtem, hogy kettőig nem is tudtam elaludni, legalább tanultam valamennyit.
Ma reggel meg kilépve a házból szembetalálkoztam egy bácsikával, akin egy szál strandpapucs, rövidnadrág és széldzseki volt. Mellette ballagott a felesége nagykabátban, kesztyűben, sapkában. Így indultak a reggeli bevásárlásra a szakadó hóban. Nem nagyon tudom hová tenni a jelenetet.

Este sörözni megyek néhány ismerősömmel, akikkel együtt járok angolra. Ez nagyszerű program, csak kitalálták, hogy utána menjünk el korcsolyázni, valami nagy banzáj lesz este a műjégpályán. Na, ez már nagyobb gond. Életemben egyszer volt rajtam korcsolya, és akkor nem sikerült megszeretnem a dolgot. No sebaj, de ha holnap nem írnék, akkor kitörtem a nyakam :-) Most meg lassan megyek haza, mert felkopik az állam az éhségtől (megint nem mentem le ebédelni), délután meg tanulnom kell.

Változik az ember. Néha, mikor nem történik semmi, akkor évekig alig. Néha meg 2 nap meg tudja változtatni az egész addigi életét. Nem ez történt, de én is sokat változtam az elmúlt napokban. Sokminden átértékelődött. Hogy mennyire lesz ez tartós, azt csak az idő tudja eldönteni. De most más. Érzem minden percben, minden mozdulatban.
Hiszek abban, hogy mindenkinek van saját útja. Egy olyan út, amit magának tapos ki, amit ő választ. Kell, hogy legyen ilyen. És el kell indulni azon az úton. A saját tempónkban és stílusunkban, de menni kell.Észrevenni az apró csodákat, örülni nekik. Hogy a nagyoknak még jobban tudjunk örülni. Nem hiszek senkinek, aki le akar téríteni az utamról. Figyelem másokat, próbálok tanulni tőlük, figyelembe veszem a tanácsaikat és teljesítem a kéréseiket. De ha rám akarnak erőszakolni valamit, csak azért, mert az emberek nagy többsége így csinálná, de teljesen ellentétes az érzéseimmel, azt nem hagyom.Van olyan, akiért szinte mindenre képes lennék. De az más. Akkor az már nem áldozat, hanem olyan dolog, ami nekem is örömet okoz.
Vasárnap találkoztam valakivel. Az illető sikeres üzletember volt, boldog családapa, feleségével mintapár voltak. Mindene volt a család, nem voltak barátai, sem hobbija. Rengeteget dolgozott, gyűjtögette a milliókat.És akkor történt valami... Emberünk megváltozott. Otthagyta a munkáját, csinált egy alapítványt, harban áll a környezetünket szennyező világgal, szegény mint a templom egere, de jól érzi magát. Azt mondja, önmagára talált. És talán még a házassága is rendbejöhet. Ez az ő útja. Más mint a szokványos, de ő szereti.

Most jó lenne valami okosat és értelmeset írni. Egyelőre örülök, hogy még mindig élek. Hogy tegnap már enni is tudtam. És hogy mégis szeret az, akiről azt gondoltam, hogy végleg cserbenhagyott. És hogy ha igazán nagy a baj, mégis van akinek odanyújthatom a kezem. Köszönöm nekik. Különösen Anitának és Conf-nak.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtöténhet közöttünk. Még döbbent vagyok és a gyomrom is szüntelenül fáj. De tegnap már tudtam ujjongani és nevetni. Mert szeret és ez a legfontosabb. A többi majd helyrejön. Sokmindent elrontottam. Változnom kell, de sürgősen, mielőtt még mindenkit elkergetnék magam mellől.
Szeretem Őt. És soha nem akarom elveszíteni.

Hideg minden. Borzasztó hideg. Összeomlott minden. Minden ami eddig létezett, ami fontos volt. Eltűnt. Nincs semmi csak az iszonytató hideg. Vége. Vége ennek az életnek és ennek az álomnak. Vége. Egy telefon és összetört. Nincs már semmi. Csak a feketeség és a halál.

Kezdenek összeomlani a dolgok. Minden, amiben eddig hittem, amiben bíztam. Ami eddig tartotta bennem a lelket. Ami miatt érdemes volt számolgatni a napokat. Talán még van remény... egy kicsi kis halvány lángocska. Abban még lehet hinni, még bízni. Ameddig van.

Össze vagyok zavarodva. Túl érzékeny vagyok. És igaza van. És mondja meg nekem valaki, hogy hogyan lehet másmilyennek lenni... Hogyan lehet egy ennyire mélyről gyökerező dolgot megváltoztatni? Akkor ha a legkézenfekvőbb dolog, a megnyugtatás nem működik? Valahogy meg kell változnom ebben is. Muszáj. Nem kergethetem el magamtól azt, akit ennyire szeretek azzal, hogy folyton félnie kell, hogy mit mond a közelemben... hogy folyton attól fél, hogy megbánt... Lehet egy ilyen embert szeretni?
Miért vagyok ennyire bonyolult?

Nincs kedvem hazamenni. Nem újdonság, sosincs. Csak nem igazán tudom megmondani, hogy miért. Valahogy nem érzem jól magam a szüleimnél. Talán mert abban a házban nem lehet magánélete az embernek. Talán a feszült légkör miatt és mert nem csinálhatom mindig azt, amihez éppen kedvem van. Mindegy, mostmár vállaltam, végig kell csinálni.
Közben meg folyamatos rossz érzésem van Bogárka miatt. Tegnap volt egy beszélgetésünk, amit nem nagyon tudok helyrerakni. Talán csak én fújom fel a dolgot, de nagyon furcsa volt az a beszélgetés. Jó lenne megbeszélni, hogy mi is történt, ha hagyná, ha Ő is akarná.

Az utóbbi két nap... Jó volt ám, nem is kicsit :-)
Végre láttam a Blöff-öt. És mostmár meg tudom nézni, amikor csak akarom. De számomra a két nap csúcspontja akkor is a bajai út volt. Kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni Baját, onnan én visszajövök Szegedre, Ő pedig Bonyhádra. Keményen 1 óránk volt Baján és annyira hideg volt, hogy végig nem akaródzott kiszállni a kocsiból sem, utána pedig állva buszoztam hazáig. De így egy órával többet kaptam Belőle. És ott voltak a szélmalmok, amiket sorra lefényképeztünk. És ott volt a fenyves és a gemenci láp is. De nem ez volt a lényeg. A hab a tortán egy mondat volt. Amit nem szabad félreértenem. Nem tudom, hogy hogyan nem kell vagy kellett volna félreértenem. Egyszerűen csak értettem, ahogy nekem tetszett és próbáltam úgy csinálni, mintha nem is jelentene olyan sokat. Pedig jelentett. Egy erős, jól eső érzést, semmihez nem tapasztalhatót. Ha tényleg ez volt a félreértés, és ezt nem kellett volna, akkor sajnálom. De nekem akkor is sokat jelentett. Egy ígéretet, bizonyosságot? Gyomorszorító boldogságot.
És volt egy másik mondat is, amire sokáig emlékezni fogok még erről a hétvégéről. Az a mondat, amiből kiderült, hogy megbeszélték. Hogy elmondta a Testvérének, hogy most dilemma van és gond. Mert ez is azt jelentette, hogy fontos... hogy fontos vagyok.
Ma kaptam egy levelet Zomtól. Két mondat volt csak. Szó szerint idézem. 'Nem kell mindenbe beletörődni, amiben nincs megoldás.Szerintem.' Ennyi volt a levél. A válasz pedig annyi, hogy szerintem sem. Szóval ezek az utóbbi napok fontos mondatai :-)
Most meg kezdődnie kellene a visszarázódásnak a hétköznapokba, de ez most nagyon nehezen megy. Talán azért, mert még nem döntöttem, hogy mikor és hogyan megyek haza a szüleimhez. Talán azért, mert az utóbbi két napban megint úgy kizártam a külvilágot, hogy eszembe sem jutott, hogy rajtunk kívül létezik más és mások is. Talán azért, mert rám tört a fél évente esedékes munkaundor. Ilyenkor egy-két hétig nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy dolgozzak. Utána meg megint teljes erővel vetem magam a munkába. Talán pedig azért, mert most a nyelvvizsgát mindennél fontosabbnak tartom. Vagy leginkább ezek együtt mind beleszámítanak ebbe a hangulatba.

Ja, és az a ............... hó már megint esik. Szerencsére azért nem marad meg, de ha ez így folytatódik, és nem tudunk holnap találkozni, én megőrülök.

Na ezt azért nem gondoltam volna... hogy gond lesz, arról nem volt kétségem. De hogy egy pillanat alatt sikerül majd egyik kedves munkatársamnak aranyos négyzetekké változtatni az OTDK-m karaktereit, és merő gondoskodásból még rá is menteni, arra nem számítottam. Néhány perc teljes pánik után sikerült előbányászni egy régebbi változatot és újraírni a változtatásokat. Ma délután meg ráírom a CD-re.

Borzasztóan fáradt vagyok. Fáj a vállam és a derekam is. Hiába, egy hete nem jógáztam. Nem kellene ennyire elhanyagolni. Ejnye, az a lustaság...

Jé, valaki írt megjegyzést a blogringbe a lapomról. Illetve a lapjaimról :-)

Munka ezerrel. Pörgök, mint a fullerének :-) De csak azért, mert nincs kedvem tanulni. Az olyan unalmas... Nem így kellene hozzáállnom. Talán nem parázok eléggé?
Az OTDK még mindig sehol. De kaptam engedélyt, hogy holnap adjam le. Úgyhogy megnyugtattam háborgó lelkem.
Azt meg jó lenne tudni hogy akkor szerdán Pest vagy Szeged, mert attól függ sokminden elintézni-való.

Persze hogy megint mizéria van az OTDK javításával. Persze hogy nem megy minden simán és már megint én húzom a rövidebbet. Mindegy, ez már ilyen. Már tudtam reggel, mikor felkeltem, hogy ez lesz, meg sem lepődöm. Mindegy, leadom így. Nem érdekel.
Viszont szép lilák a körmeim :-) És már csak kettőt kell aludni a találkozásig :-)
Igy most OTDK javítás helyett inkább blogot írok, és próbálok megnyugodni. Utálom a dolgokat az utolsó pillanat utáni napra hagyni. Dehát amin az ember nem tud változtatni, abba bele kell törődnie. Legalábbis Bogárka mindig ezt szokta mondani.
Egyébként szombaton megbeszéltük a dolgokat. Szokásunkkal ellentétben aránylag nyugodtan és tárgyilagosan. Kiderült számomra, hogy megint csak magamnak gerjesztem a feszültségeket, ő is pontosan ugyanazt érzi, amit én. Csak éppen nem borul ki miatta. Velem ellentétben ugye... És azt is megállapítottuk, hogy mindketten úgy érezzük, ennél több kellene, sehogy sem jó így. Viszont egyikünk sem tudja mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Meg lehet ezt oldani úgy, hogy ne sérüljön a két kis tündér? És ne sérüljön a kapcsolatunk? Jó lenne, ha valaki látná a megoldást. Tegnap úgy gondoltam, megkérdezem Zolit erről, Ő mindig tud szép okosakat mondani, de most nem segített. Teljes a tanácstalanság.
Közben meg újra elkezdtem parázni a nyelvvizsgától...